Alleria Windrunner – Suttogó figyelmeztetés /írta Delilah S. Dawson/ 2.rész
– Anya! – mondta meglepett mosollyal.
– Fiam. – Meg akarta ölelni, de a fiú hatalmas volt, és az arany árnyalataiban játszó teljes páncélzatot viselt, ugyanúgy, mint amikor utoljára látta, alig néhány hónappal korábban. Helyette kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a fia arcát. – Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de fiam, rád férne egy alapos borotválkozás.
Arator felnevetett, és hátralépett, hogy a nő beléphessen a helyiségbe.
Abban a pillanatban, ahogy az ajtó becsukódott mögötte, a suttogások már csak távoli morajlásnak tűntek.
Alleria Turalyon felé fordult, mint egy mágnes, amelyik megtalálja az igazi északot. A férfi nem változott az elmúlt hónapokban. Az együtt töltött évszázadok alatt – amelyek birodalmakat, világokat és dimenziókat öleltek fel – mindig is vonzó volt számára. Új sebhelyei csak még jobban kihangsúlyozták erejét és kitartását, és a nő érezte a férfi vonzását, bár küzdött ellene.
– Szerelmem – mondta a férfi melegen, ha kissé óvatosan is.
Alleria nem tagadhatta tovább. Talán a viszony közöttük furcsa volt jelenleg, de minden egyes alkalommal, amikor elváltak, nem tudhatták, hogy újra látják-e egymást.
Alleria megmozdult, hogy átölelje Turalyont, de megállt, és a köztük lévő rövid távolság mintha hosszúra nőtt volna. – Hiányoztál – mondta mély hangon.
– Te is nekem.
A fiuk figyelt, várva, hogy megölelik egymást, vagy legalábbis egymáshoz érnek. De egyikük sem tette.
Alleria látta a fájdalmat Turalyon szemében, érezte ugyanazt a vágyat, hogy egymásba süllyedjenek, és élvezzék a megnyugvást, amely régóta táplálta mindkettőjüket.
– Azért voltam a városban, hogy Liadrinnal konzultáljak egy ügyben, és szerettem volna feltűnés nélkül maradni – folytatta Turalyon mosolyogva. – Maradsz még egy ideig, vagy a te tartózkodásod is olyan rövid lesz, mint az enyém?
A férfi szemébe nézett; azt akarta, hogy lássa, nem örül, hogy ilyen hamar távozik. – Jól ismersz engem. Hamarosan indulok egy küldetésre Khadgar számára. Szívesen maradnék itt mindkettőtökkel tovább, de Lor’themar világossá tette, hogy nem látják szívesen a jelenlétemet Silvermoonban. Alkonyatig el kell mennem, különben veszélybe kerül mindaz a jóindulat, amit még a köztünk lévő egykori kötelék miatt táplál.
Turalyon bólintott. – Csatlakozhatok hozzád erre az útra?
Természetesen Alleria fontolóra vette a dolgot. De minél többet tudott meg a Voidról, és minél többet használta a saját Void erejét, annál kényelmetlenebbül érezte magát a paladin a jelenlétében. Ahogy mondta, bonyolult teremtmény volt.
Soha nem fogja elfogadni az igazi természetedet.
Alleria tudta, hogy ha Turalyon hallaná a hangokat, amelyek a pszichéjét karmolják, akkor vagy örökre eltaszítaná magától, vagy egész hátralévő életét azzal töltené, hogy megpróbálja helyrehozni őt, és mindkét lehetőség egyformán visszataszító volt. Pontosan azért szerette a férfit, aki volt, és néha elgondolkodott azon, hogy vajon a férfi nemcsak megszokásból és makacsságból szereti-e őt. Ő változott és fejlődött valami újjá, Turalyon viszont azzá keményedett, aki volt, és aki mindig is volt. Ezt nem kellett tudnia.
– Erre a küldetésre egyedül kell vállalkoznom, de a fiam esetleg csatlakozhat hozzám egy rövid sétára, mielőtt elindulok – mondta végül.
– Kitűnő ötlet. – Turalyon szinte ragyogott a reménytől. – Biztos vagyok benne, hogy sok megbeszélnivalótok van.
– Szeretném megnézni Silvermoont közvetlenül a naplemente előtt, ha leszel a kísérőm. Úgy hallottam, az építészek gyönyörű munkát végeznek az új építkezésekkel.
Arator kinyújtotta a karját, de Alleria nem fogta meg, még nem.
– Talán az lenne a legjobb, ha levetnénk a páncélunkat, és egyszerű polgároknak álcázva sétálnánk a tömegben? – mondta Alleria, szemügyre véve a fiú gigantikus méretű páncélját.- Azok, akik mellett elhaladtam idefelé jövet, nem nézték túl jó szemmel a fegyverzetemet. Ahogy Lor’themar őrsége sem.
Kissé bosszantotta, amikor a fia Turalyonra nézett a véleményéért.
– Csak tégy úgy, mintha – mondta a paladin kuncogva. – Tégy úgy egy délutánra, mintha normális lennél. Nem fog kitörni a háború a következő órában.
– Ahogy óhajtod. – Arator elkezdte lecsatolni nehéz páncéljait, Alleria pedig a saját páncélját és fegyvereit egy megbűvölt zsákba gyömöszölte. Így tehermentesítve könnyűnek és gyorsnak érezte magát, és biztos volt benne, hogy még mindig megvannak az eszközei és képességei ahhoz, hogy bármilyen fenyegetéssel megbirkózzon, ami csak bekövetkezhet.
Milyen furcsa, gondolta, hogy egy anya, aki délutáni sétára indul a fiával, állig felfegyverkezve szeretne lenni.
Még furcsább, hogy itt őt magát tartották a legnagyobb fenyegetésnek.
Sokan azt hitték, hogy minden Windrunner harcra született, de ez nem volt igaz. Alleria apja és bátyja ritkán emelt kardot és íjat. Silvermoonban néhányan még mindig ilyen életet éltek, azt hitték, hogy a falaik elégségesek ahhoz, hogy biztonságban tartsák a városukat. Persze tévedtek, de ez nem jelentette azt, hogy Alleria ne álmodna arról, hogy visszatér egy ilyen időbe, amikor láthatja a fiát táncolni a völgyben, vagy ajkaival egy pánsípon vidám dallamot játszani. Azeroth és gyermekei megérdemelték a békét, és Alleria ezer évének nagy részét azzal töltötte, hogy hiába hajszolta azt.
Miközben Arator folytatta a páncéljának levételét, Turalyon közelebb lépett hozzá, és ismét elmosolyodott. – Hogyan… teltek az útjaid? – kérdezte.
– Jól – felelte a nő. – És a dolgok Stormwindben?
– Ugyanúgy.
– És mi a helyzet Silvermoonnal? Greaves még mindig készít itt cukorfonatokat? És Branson még mindig egy fösvény, pletykás nemes?
– Az igazat megvallva, túlságosan elfoglaltak vagyunk az efféle szórakozásokhoz, de remélem, hogy a sétád során meglátod őket.
Erre a nő visszamosolygott rá egy csipetnyi szomorúsággal.
A mosolya is szomorú volt. Arator felé intett. – Siess, fiam. Élvezzétek a napsütést. Tudom, hogy az érveim nem fogják meggyőzni anyádat arról, hogy egy időre telepedjen vissza Stormwindbe, de talán te rá tudod venni. Öröm lenne, ha azt az időt, amit tudunk, családként tölthetnénk.
Alleria azonban megérezte az igazságba csomagolt hazugságot. Kedves ötlet volt, az biztos, de a valóságban három olyan emberről lenne szó, akik nem igazán ismerik vagy értik egymást, akik kínos beszélgetésekbe kezdenek, és csak a következő háborút várják. Turalyon talán azt remélte, hogy a fiatal paladinnak megvan a képessége arra, hogy hazahozza az anyját, de mint kiderült, Alleria volt az, akinek a fiát meg kellett volna győznie.
Miután Arator befejezte a páncélzat levetését, Alleria végignézett a fián egyszerű fekete köntösében, és hirtelen elöntötte a büszkeség érzése. A fiában az ő hajlékony gyorsasága Turalyon robosztus erejével egyesült, de királyi tartással és kedves mosollyal feljavítva. Ezúttal, amikor a fiú felajánlotta a karját, a nő elfogadta, és Arator kikísérte őt a házból.
Röviden visszanézett Turalyonra, aki intett neki, és azt suttogta: – Szeretlek.
– Igen, szerelmem – mormolta vissza. Nagy bánatára rájött, hogy jobban ért ahhoz, hogy elhagyja a férfit, mint hogy újraegyesüljön vele. Egy hosszú pillanatra összeakadt a tekintetük, és ami kettejük között lepergett, az nem egy mondat vagy egy szonett volt, még csak nem is egy kötet, hanem kimondatlan érzések egész könyvtára. Annyi mindent szeretett volna elmondani, de nem tudta, hogyan. Annyi mindent, amit soha nem lehetett kimondani. Turalyon szeme könyörgött, hogy jöjjön haza, de ő maga szóval nem kérte tőle ezt az áldozatot. A férfi vágyakozása a nő lelkét szorongatta, de végül el kellett fordítania a tekintetét.
Majd máskor.
Egy másik alkalommal majd szívből fognak beszélni.
Egy másik alkalommal talán maradna.
A nő ugyanúgy gyűlölte ezt, mint a férfi.
De ha nem válnak el, és nem vívják meg a saját csatáikat, a világnak vége lesz – a lét véget ér -, és nem lesz hely, ahol újraegyesülhetnének. Így a kötelesség mindig elsőbbséget élvez a szerelemmel szemben; és az, hogy ezt Turalyon érti, volt az egyik oka annak, hogy a nő eleve szerette őt.
Amikor Alleria ismét Aratorra összpontosított, valami hasonlót látott a fiú arcán – szerelmet, veszteséget, vágyakozást. Látta a szülei között elsuhanó pillantást, tanúja volt egy meghitt, bonyolult pillanatnak, és most el kellett fordítania a tekintetét.
– Szép napot választottál – mondta, miután megköszörülte a torkát.
Odakint a naplemente előtti aranyló óra uralkodott. Az olvadt vaj színében pompázó, meleg napsugarak lefelé íveltek a lágyan zizegő leveleken keresztül, amelyek maguk is réz- és bíborvörös lánggal égtek, és diadalmasan ragyogott rajtuk minden aranyszínű érintés. Levendulaszínű árnyékok vándoroltak a macskaköveken, és felkúsztak az újonnan fehérre festett épületek oldalain. Még ha haragudott is Lor’themarra, Alleria akkor is meglátta a szépséget és a stílust ezen a helyen, és még mindig valamennyire otthon érezte magát itt, még ha ez a hovatartozás érzése egy időzített óra ketyegésével járt is.
– Követnek minket – jegyezte meg Arator az orra alatt.
Alleria egy pillantást vetett az éber őrökre. – Ez a látogatásom feltétele. Ne aggódj.
– Akkor úgy teszek, mintha egyedül lennénk, a kíséretünk ellenére. – A napba nézve Arator feltűrte az ingujját, és Alleria meglepődve látta, hogy tetoválások borítják az alkarját.
– Mikor csináltattad azokat? – kérdezte, és meg merte érinteni a csuklóján tekergő sötét sárkányt. A másik karján a sárkány napfényes ikertestvére tekergőzött tökéletes szimmetriában. Az egyik sötét, a másik világos.
Arator félénken lenézett, és megpróbálta visszahúzni az ingujját a helyére. – Ó, én… úgy értem…
– Apádat talán zavarja, de engem nem. Gyönyörűek.
Megnyugodva felhajtotta mindkét ujját, és kitárta a karját, hogy az anyja megcsodálhassa a művet.
– Egy csodálatos személytől kaptam őket. – Egy féloldalas vigyor.
– Igen. Felismerem a stílust. – A nő viszonozta a vigyort. Tetszett neki ez a kis lázadás. Bizonyíték arra, hogy ha nem is ő nevelte fel, legalább a személyiségének néhány aspektusát örökölte. – Egy kis lázadás jót tesz a léleknek – tette hozzá.
És egy pillanatra úgy érezte, mintha lenne valami közös pontjuk, egy hely, ahonnan elkezdhetnek valami jobbat építeni. Arator számára talán csak egy közös mosoly és némi tinta volt ez, de Alleria tudta, hogy ezt a pillanatot örökre az emlékezetében fogja tartani.
A pillanat azonban nem tartott sokáig. Az egyik mögöttük álló őr köhintett, és hirtelen úgy érezte, mintha egy színpadon lennének, ahol anya és fia szerepét játsszák.
– Mit szeretnél megbeszélni? – kérdezte Arator, és a hangja udvariasra váltott, mintha a nő nem az anyja, hanem egy idegen lenne.
Nos, miért is ne? A nő mindkettő volt.
– Szeretném tudni, hogyan boldogul a fiam. – Gyengéden nézett rá, és a szíve összeszorult a gondolatra, hogy a fiú fejest ugrik egy olyan háborúba, amelyet talán nem nyerhetnek meg. Alleria előre mutatott. – Amíg beszélgetünk, talán bejárhatnánk a teljes városkört, aztán pedig barangolhatnánk a bazárban.
A fiú kuncogott, és továbbvezette őt. – Néha elfelejtem, hogy te ismered ezt a helyet.
– Valóban jól ismerem – amilyen egykoron volt. Rövid ideig Quel’Thalas íjászkapitánya voltam, ha nem tudnád. – Mert honnan tudhatta volna, hogy a fiú mit tudhatott meg a múltjáról?
– Apám mesélt nekem néhány dolgot a múltadról. – Arator igen gondosan, hivatalosan választotta meg a szavait. – Leginkább a vezetői képességedről és a harcosként való jártasságodról beszél.
– Valóban ezek azok a dolgok, amelyeket a legjobban értékel.
– Ő… – Arator szünetet tartott; még mindig ügyelt a szavaira. Alleria nehezen tudott ilyen lassan sétálni; ő inkább ahhoz volt hozzászokva, hogy mindenhová gyorsan lépdel, ha nem is egyenesen rohan a veszély felé.
Most a Vének Sétányán jártak, a város forgalmas és gondozott részén, ahol néhány utazó még mindig kereste az irányt, és a pompás építészetben gyönyörködött. Aranyló fák lengtek a fejük felett, és cserepes növények lebegtek kis csoportokban, amelyek szellős, gondtalan érzést kölcsönöztek az ösvényeknek. A sült hús és a friss kenyér illata szállt ki az Útkereső Pihenő fogadójából, és Alleria emlékezett egy isteni birkapörköltre, amelyet régen ott fogyasztott. Turalyonnal. Amikor a dolgok még könnyebbek voltak.
– Nem jöttök ki jól az apáddal? – kérdezte finoman. – Az én kapcsolatom az anyámmal feszült volt. Azt akarta, hogy olyasvalaki legyek, aki nem voltam, én pedig forrófejű voltam, amikor fiatalabb voltam. Legalább sikerült kibékülnünk, mielőtt … – Most Alleria hallgatott el.
Mivel Vereesa mellett nőtt fel, Arator bizonyára ismerte a történeteket, tudta, mi lett a Windrunner család nagy részével. Nem volt szüksége arra, hogy régi sírokat feltúrjon, különösen nem akkor, amikor ilyen kevés időt tölthettek együtt.
– A háború – fejezte be helyette a fiú komoran, majd megrázta a fejét.
– Nem, semmi ilyesmi, semmi olyan komoly. Apám sokat taníthat nekem, és a Fénnyel és a csatatéren szerzett tapasztalatai felbecsülhetetlenek, de… Hogyan fogalmazzam meg? Néha szívesebben mennék horgászni Turalyonnal, az emberrel, ahelyett, hogy a kardomat élezném Turalyonnal, a Fény Hadseregének Fő Exarchájával, miközben ő az élezőkövemet méregeti. – Amikor a nő nem szólalt meg azonnal, sietett hozzátenni: – Nagyon nagyra tartom őt, tényleg. Ő az én hősöm. csak az van…
– Te előbb ismerted őt hősként, mint apádként, és ezt nem lehet olyan könnyen visszafordítani.
A fiú megkönnyebbülten bólintott. – Pontosan így van. Sok közös van bennünk, de gyakran úgy érzem, hogy inkább projektként tekint rám … és kevésbé fiaként.
Odafent egy család vásárolt süteményeket egy árus kocsijából. Az anya a mellkasára szíjazott csecsemőt cipelt, míg az apa egy kisgyermek kezét fogta, aki izgatottan fecsegett a kedvenc ízéről. Amikor Alleria a fiára nézett, nehéz volt elképzelni, hogy valaha is ilyen kicsi és ártatlan volt. Csak a Fénynek köszönhetően látta őt azokban az években – és akkor is csak messziről, nagyon messziről. Soha nem fogta a ragacsos kezét, nem tudta, mi lehet a kedvenc tortaíze.
– Olyan nehéz volt – mondta durván, egyik kezével smaragdzöld nyakláncát szorongatva. – Olyan nehéz volt Vereesa karjaiba adni téged. Tudni, hogy mennyi gyengéd pillanatot fogok kihagyni. Tudni, hogy ha nem megyek el, senki sem élheti át ezeket a pillanatokat, mert az egész világ egy elszenesedett porhüvely lesz. Olyan pici voltál. Ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha tettem.
-Tudom, hogy azzal, amit elmondtál, feloldozást keresel – mondta Arator halkan. – Vereesa néném elég jól nevelt, de szegényes pótlék volt ahhoz, amire szükségem lett volna. – A férfi felnézett rá, kíváncsisággal a szemében. – Bár nem tagadom, amikor egyedül voltam és szomorú, és a te vigaszodat kerestem, megtaláltalak a Fényben. Ez vezetett el ehhez a híváshoz, hogy az ő szolgálatának szenteljem magam.
Arator megállt egy omladozó ház előtt, és az anyja felé fordult. Ez a hely már régen elesett a Scourge miatt, és csak most építették újjá; egy félig felépített fal mellett friss kőhalom várakozott, és valaki két frissen ültetett palántát ápolt egy tátongó lyuk két oldalán, amely egy napon majd újra egy vörösre festett ajtónak ad otthont.
Valaha egy család élt itt. Elűzték őket – vagy még rosszabb történt velük. De most Silvermoon népe összefogott, hogy újjáépítse, és hamarosan új emlékek születnek majd itt.
Az elromlott dolgokat meg lehet javítani, gondolta Alleria, miközben figyelte, ahogy a fia magas, széles vállának árnyéka hosszan elnyúlik a falon. Ha volt remény, akkor lehet gyógyulás is.
– Imádkoztam, hogy érezd – vallotta be. – Voltak pillanatok, amikor láttam az arcodat a Fényen keresztül, és fájt a szívem, hogy nem tudlak úgy ölelni, ahogy egy anyának kellene. Voltak pillanatok, amikor mintha éreztem volna, hogy utánam kiáltasz, és én kinyújtottam a kezem, és reméltem, hogy tudod, hogy szeretünk. Mintha mindig is egy madzag húzódott volna a szívemtől a tiédig, függetlenül attól, hogy milyen messze van. Minden összekapcsolódik, mint a fény a sötéttel. Tökéletes egyensúlyban. – A két kígyózó sárkányt nézte, amelyek a férfi két karján futottak végig.
– Vereesa néném egyszer valami hasonlót mondott nekem. Azt mondta, hogy soha ne kételkedjek a szeretetedben, és bízzak abban, hogy soha nem hagysz el önszántadból, hanem azért, mert hatalmas hős vagy, és az egész világ tőled függ. És én sosem értettem meg, egészen addig, amíg egy nap … – A keze ökölbe szorult. – Te, én, Apám. Olyan kötelezettségünk van, olyan küldetésünk, ami másoknak nem adatik meg. Amikor először hívtak háborúba, olyan volt, mintha végre elkezdtelek volna megérteni titeket.
Egy árnyék suhant el a fejük felett. Alleria felnézett és látta, hogy egy arany sárkánysólyom száguld az égen, valószínűleg a Sunstrider-sziget felé tartva, egy utazóval a hátán. Harsány rikoltása visszhangzott, és Arator is felnézett, a szemét a kezével védte, és elmosolyodott.
– Örülök, hogy megértesz – mondta Alleria, fájdalommal a torkában -, még ha tudom is, hogy amit apáddal tettünk, nem lehet teljesen megbocsátani…
Te egy szörnyeteg vagy. Ez a fiú soha nem fog tudni megérteni téged, nem láthatja meg, hogy mi vagy. Csak add meg magad. A Void ismer téged. A Void befogad téged. Add meg magad. Légy azzá, aki valójában vagy.
– de hálás vagyok a könyörületedért. Remélem, hogy egy nap Azeroth biztonságban lesz, és annyi időt tölthetünk együtt, hogy megunod a társaságomat.
Bűnbánó kuncogás. – Talán egy nap így lesz. Talán egy másik világban másképp alakulnának a dolgok. De ez az egyetlen világunk, és mindketten elköteleztük magunkat, hogy harcolunk érte, bármi áron.
Elhagyták az új építményt, és átmentek a Royal Exchange-be, ahol aranybetétes padok voltak elhelyezve gondosan elrendezve, és az emberek sorban álltak az aukciós ház és a bank előtt, közvetlenül záróra előtt, lábukkal dobogva és a várakozásról motyogva.
Alleria pulzusa felgyorsult; a nap lemenőben volt, és már nem sok ideje maradt. Elhallgattak, amikor beléptek a Farstrider térre. Itt íjászok sorakoztak fel takaros sorokban, és tökéletes pontossággal találtak célba, miközben a közelben a lovasság gyakorolta a manővereket a hawkstridereiken, lila tollaik villogtak a haldokló napfényben.
– Mit csinálsz, amikor nem harcolsz? – kérdezte Alleria.
Arator megvakarta kócos állát. – Mint ezek a harcosok, én is a bajtársaimmal vívok. A Fény tanulmányozásának szentelem magam.
– És van neked…- Olyan kínos, hogy szóba hozta a témát. – Van valakid?
A fiú elpirulva nézett félre. – Anyám, kérlek. Én egy szolga vagyok. Egy harcos. Milyen életet tudnék nyújtani valakinek, ha már másnak szenteltem magam?
– A szerelemnek mindig van helye, fiam…
Elakadt a szava, és több mint képmutatónak érezte magát.
Szerencsére a fiú nem szólt rá. – Mindenem megvan, amire szükségem van. Itt van az életem.
Tényleg így volt. És Alleria semmit sem tudott róla.
Semmit sem tudsz róla. Miért hallgatna rád? Miért szeretne téged?
Semmit sem jelentesz neki.
– Vagy legalábbis – mondta Arator -, nekem itt van kötelezettségem.
Harcolni fog, és elbukik.
Fordítsd a mi ügyünk felé.
Most a Nap Udvarában (Court of the Sun) voltak, egy grandiózus szökőkút előtt álltak, amelyet óriási halak és kecses sin’doreiek díszítettek, a tiszta kék víz békés és zenei ellenpontot képezett a Sunfury-torony magas méltóságával szemben, amely mindenek fölé magasodott. Lor’themar valahol abban a nagy palotában volt, valószínűleg a sok kupola vagy erkély egyikéről nézett lefelé, és várta, hogy Alleria túllépje a megengedett időt, és találkozzon a katonái haragjával.
A késlekedés ideje lejárt.
(folyt. köv.)

