Alleria Windrunner – Suttogó figyelmeztetés /írta Delilah S. Dawson/ 1.rész

A délutáni nap átszűrődött a bíborvörös leveleken, ahogy Alleria Windrunner végigsétált a Silvermoon City felé vezető ösvényen. A régmúlt időkben, boldogabb időkben talán repült volna, vagy egy portált használt volna, hogy megjelenjen a város falain belül, de jelen helyzetben óvatosan közelítette meg, mintha egy alvó vadállathoz közeledne, amely nem szokott szelíden ébredni. Valaha ő védte ezeket a falakat, ezeket az embereket. De most?

Most sokak számára ő volt a veszély forrása.

Furcsa, hogy a legfélelmetesebb szörnyekkel, démonokkal, a Horda legrosszabbjaival nézett már szembe, és most mégis, a gondolat, hogy egy egyszerű kapun áthaladjon, rettegéssel töltötte el.

Fordulj meg, és menj el. Ez a hely tele van ellenséggel. Mindenki gyűlöl téged.

Alleria figyelmen kívül hagyta a suttogásokat. Amikor ilyen ostobák voltak, könnyű volt.

A csizmája vitte előre. Nem állíthatták meg a misszióját a saját félelmei, még kevésbé azok, amelyek a Voiddal való kapcsolatából fakadtak. Nemrég Khadgar Dalaranba hívta, ahol arra kérte, hogy nyomozzon egy Sötét Szív nevű dolog után: egy tárgy után, amelyet Iridikron Aberrusban talált meg, és egy Előhírnök (Harbinger) nevű lénynek adott át. Khadgar minden bölcsessége ellenére sem tudott többet; ettől függetlenül Alleria hozzászokott ahhoz, hogy homályos jelentések alapján cselekedjen, és hamarosan felfedi ennek az új fenyegetésnek a jelentését – és véget vet neki.

De előbb meg kellett tennie valamit, ami sokkal jobban aggasztotta.

Beszélnie kellett a fiával, Aratorral.

Bármi is közeleg, bármit is jövendöljön a Sötét Szív, figyelmeztetnie kell őt, hogy tartsa magát távol tőle. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben elhidegültek egymástól, annak ellenére, hogy a Riftben töltötte az idejét, hogy távol legyen Stormwind városától, és egyfolytában egymást követő küldetéseken vett részt, csak remélni tudta, hogy a fia hallgatni fog rá. Így hát ott állt a város kapujában, amelyet a fia otthonának nevezett, és figyelte, ahogy egy ismerős alak melléje settenkedik.

– Alleria Windrunner. Elfelejtetted, hogy száműztünk Silvermoonból?

– Lor’themar – válaszolta a nő kevesebb tisztelettel, mint amennyit a férfi bizonyára szeretett volna. Tekintete a férfi csillogó páncélján landolt. – Visszaminősítettek őrszolgálatra? Egy ilyen jelentéktelen feladat alantasabbnak tűnik Quel’Thalas Régens Urának rangjánál.

A férfi felvonta hosszú, fehér szemöldökét. – Ha olyan jelentős veszély fenyeget, amely a figyelmemet igényli, akkor részt veszek benne.

– Én nem vagyok fenyegetés, öreg barátom. Legalábbis feltételezem, hogy ha fenyegetőnek tartanál, nem hívtál volna meg az esküvődre. Nem mintha az esküvőd eseménytelen lett volna – vagy fenyegetések nélküli. Soha nem kóstolhattam meg azt a pompás levendulás tortát.

– Elirányíthatlak a pékhez, ha szeretnél egy hasonlót rendelni. – Lor’themar kinyitotta a kaput, és komoran állt ott. – Miért vagy itt, Alleria?

A város ragyogott mögötte, a csillogó fehér falak vörös cseréptetőkkel és aranyozott keretekkel, ahogy a nap megcsillant az ablakokon. Annyira ismerős a hely, még ha finom különbségek mutatkoztak is a Scourge pusztítása utáni újjáépítés során. A hely, amelyet egész életében ismert. A hely, ahol többé már nem látják szívesen.

– A fiamhoz jöttem. Hamarosan küldetésre indulok, és szeretnék elbúcsúzni.

– Tiszteletre méltó ok arra, hogy átlépd a küszöbünket. De jegyezd meg, Alleria. A szívélyes fogadtatásod, ha lehet ezt annak nevezni, csak addig tart, amíg a nap Silvermoont éri. Amint leszáll az éj, távoznod kell.

Ugyanezekbe a feltételekbe egyezett bele, hogy részt vehessen a Suramarban tartott esküvőn – egy nap, és nem több. Bár Silvermoon egykori íjász-kapitánya és hőse volt, tudta, hogy a város úgy bánna vele, mint minden ellenségével, ha túl sokáig maradna a megengedettnél.

Alleria mellkasa összeszorult. – Nem vagyok ellenség. Meg kell értened, hogy ami a Napkútnál történt, az egy baleset volt…

Lor’themar intett a kezével, félbeszakítva a nőt; Azerothban kevesen mernének ilyet tenni. – Baleset volt vagy sem, a baj megtörtént. Az emberek nem bíznak benned . . . Én sem vagyok benne még mindig biztos, hogy bízhatok benned. De . . . . menj, és látogasd meg a fiadat, amíg lehet. A fény már fogyatkozik.

Most térjünk vissza a Napkúthoz, és fejezzük be a közös munkát.

Nem tartozol Lor’themarnak semmivel.

Követeld, ami a tiéd. Pusztítsd el őt, és foglald el ezt a helyet!

A férfi intett az őröknek, hogy kövessék, majd elsétált, miközben Alleria keze ökölbe szorult, és ropogott a kesztyűben. Mindkettőjüknek igaza volt, neki is és Lor’themarnak is, és ő ezt utálta. Ő volt a hibás azért, mert kárt okozott népe kultúrájának szívében, de őszintén szólva nem tudta, hogy pusztán a Napkút közelében való tartózkodása is lehetővé teszi, hogy Void természete megrongálja annak mágiáját.

Az ősi, mágikus forrás jelenléte eleinte megnyugtatta a lelkét, mintha egy örökkévalóságig tartó sötét és viharos éjszaka után a teljes napsütésben állt volna. Érezte, ahogy az erő belé áramlik, és Fénnyel tölti meg – aztán mintha ő maga is átjáróvá vált volna, és a Void teremtményei úgy ömlöttek ki belőle, mint genny a sebből.

Aztán az életét kockáztatta, hogy megküzdjön az általa szabadjára engedett katasztrófával.

De ez nem volt elég ahhoz, hogy véget vessen annak, amit akaratlanul előidézett. Bármennyire is utálta beismerni, sok tekintetben veszélyt jelentett mindarra, amit szeretett – ami megmagyarázta, miért tartotta távol magától a saját szeretteit, ahogy azt Khadgarnak is elmagyarázta a látogatása során.

Mégis, voltak kötelékei ehhez a helyhez, régiek és újak, és a Régens Úr legalább tiszteletben tartotta ezt a múltat.

Figyelmen kívül hagyta a suttogásokat – mind a Voidból, mind a saját lelkiismeretéből fakadóakat -, és újra a céljára összpontosított, még akkor is, amikor Lor’themar őrsége köréje sereglett, megtartva a távolságot. Nem fog tudni szabadon járni, de ez semmin sem változtatott. Azért voltak ott, hogy megakadályozzák, hogy kárt tegyen a városban, de ez soha nem is állt szándékában.

Silvermoon utcáit újrakövezték, de még mindig ugyanazt érezte ezüstös csizmája alatt, még mindig ugyanaz a szépség és varázslat hatotta át őket. Az ösvényt szegélyező fáknak halvány kérgük és ágaik voltak örökös narancssárga lombkoronával, és a nagy fehér oszlopok pontosan ott álltak, ahol emlékezett rájuk, magasra emelkedve mindkét oldalon. Alleria ismerte az ide vezető utat, és ahogy sétált, emlékek törtek a felszínre, rétegről rétegre, mint a sok mosással felépített akvarellfesték.

Ahogy sétált, Silvermoon lakói egyre élesebbé váltak, és a nyugtalanságuk érezhető volt. Ahogy észrevették őt, az elfek visszahúzódtak a nyitott ajtókon át, és eltűntek a sikátorokban. Az ablakokban hegyes fülű arcok jelentek meg, mielőtt gyorsan elhúzták a függönyt.

Lor’themarnak valóban igaza volt. Az elfek nem bíztak benne. Láthatóan féltek tőle. Biztosan elterjedt a hír a Napkútról – elterjedt, és talán úgy terjedt, mint valami bűzös, pusztító gomba. Vagy talán a bal karján lévő nehéz, fehér-ezüst páncél és a hatalmas íj volt az oka, melyek sosem hagyták el az oldalát. Ő ízig-vérig harcos volt, és a közemberek gyakran úgy reagáltak rá, mint a sólyom árnyékában megdermedő nyulak.

Milyen könnyen fordulnak ellened. Ahogy az igaz szerelmed is ellened fordult.

Taszítod Turalyont.

A fiad is fél tőled.

Engedd szabadjára, ami taszítja őket. Pusztítsd el őket.

Pusztítsd el az összes méltatlan férget itt. Ragadd meg a hatalmadat!

Alleria gyorsított léptein. Talán ugyanúgy nézett ki, de ezt a helyet már nem érezte semmilyen otthonnak. Igazság szerint már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán mit jelentett számára az otthon.

Állványok mellett sétált el, ahol ácsok és kőművesek dolgoztak a különböző építmények újjáépítésén, és egy házsor felé tartott, egy olyan hely felé, amelyről eddig csak Aratortól hallott. Bár már felnőtt férfi volt, még mindig azt a siránkozó batyut látta benne, amelyet húgának, Vereesának át, amikor a Sötét Portálon túlra utazott, mielőtt a sors fenekestül felforgatta volna az életét. Amióta visszatért a Twisting Netherből, megtartotta a távolságot, mert attól félt, hogy a Voiddal való kapcsolata árthat a fiának. És éppen emiatt sorvadt el a vele való kapcsolata.

De minden egyes szívdobbanással látni kívánta, hogy kapcsolatuk megjavul, már amennyire ez lehetséges, és figyelmeztesse, hogy biztonságban kell maradnia, itt, a megtört, de szeretett városban, amelyet gyermekként bejárt. Ő harcolni fog, ahogy mindig is tette, a fia biztonságáért és a világért, amelyen osztoztak, a fiú pedig továbbviszi a reményét egy olyan időre, amikor ez a világ ismerni fogja a békét.

Végül ott állt a vérvörös ajtó előtt. Az arany ajtókopogtató főnix alakú volt, kopott fémje arra utalt, hogy valamikor szívesen látták itt a látogatókat. A nyitott ablakon keresztül egy hangot hallott, amitől a szíve megdobbant, a szeme pedig felcsillant. Mit keresett itt a szerelme? Jó erdőjáró módjára megállt egy pillanatra, hogy megnézze, mi vár rá a csatatéren.

– Meséltem már neked arról, hogy anyád és én hogyan mutattuk be az elekkeket a Fény Seregének? – mondta Turalyon. – Draenoron dolgoztunk velük, és gyanítottuk, hogy megbízhatóságuk, szívósságuk és intelligenciájuk áldás lesz, ha hátasokként használjuk őket.

– Úgy emlékszem, hogy már említetted.

A hangot hallva, és a benne rejlő enyhe, de kedves bosszúságot, Alleria szíve megolvadt.

A fia.

Arator.

Egykor csecsemő volt a karjában, alig látta a könnyein keresztül, amikor elbúcsúzott tőle, tudva, hogy csak úgy maradhat biztonságban, ha otthagyják.

Aztán egy kardozó kisgyerek, aki a háborút nagyszerű dolognak tartotta.

Aztán egy fiú, aki az Ezüst Kéz egyik lovagjának vállán ülve nézett fel a Hősök Völgyében az anyja szobrára, akit alig ismert, de érezte a szeretetének melegét, amelyet keresztülsugárzott az univerzumon a Fényben, és a kőbe vésett arca felé nyúlt.

Most már ő maga is az Ezüst Kéz lovagja volt.

Megízlelte a háború ízét.

Férfi volt.

És mégis, alig ismerte őt…

És ő sem ismerte a fiút.

Soha nem fogod megismerni őt. Szörnyetegnek, árulónak fog látni téged. Egy ellenségnek.

– Annyi nagy kalandban volt részünk – folytatta Turalyon reszelős kuncogással.

– Mit gondolsz, hol lehet most? – hallotta, hogy Arator megkérdezi.

A kérdés nyugtalansággal töltötte el. Talán ésszerű volt a nyitott ablakon kívül állni, miközben az elekkekről beszéltek, de Alleria nem akarta kihallgatni, ahogy róla beszélnek. Nemcsak azért, mert elárulhatná magát egy zihálással vagy sóhajjal, és lebukhatna, hanem azért is, mert esetleg olyasmit hallana, amit semmiképpen sem akart hallani.

– Tudod, hogy nagyon szeretem őt, de az anyádat … nem lehet megfékezni.

A nő ismét megdermedt, és mosoly húzódott a szája sarkára.

– Tudom, hogy hiányzik neked.

– Persze, hogy hiányzik. De…

És Alleria mosolya ugyanilyen gyorsan szertefoszlott. Ő és Turalyon mostanában hosszabb időt töltöttek külön, a saját munkájukba mélyedve. Ő a küldetésein, Turalyon pedig a tanácsüléseken.

– Azt hiszi, hogy veszélyt jelent ránk – mondta szomorúan Arator. – És te is így gondolod.

Látod? Tényleg félnek tőled.

Félniük kéne tőled.

Öld meg őket.

Alleria keze az ajtó felé nyúlt. Tudta, hogy helytelen tovább hallgatóznia. De bár nem tudta elképzelni az életét Turalyon nélkül, tudta, hogy a férfi furcsának találta a Void természetét, bár ezt soha nem ismerte be, és valószínűleg soha nem is fogja. Most pedig szerette volna hallani, ahogy a férfi nyíltan kimondja. Ő maga is furcsának találta, de ez kettejük között állt, áthidalhatatlan szakadékként, amelyet egyikük sem tudott átlépni, bármennyire is örült volna a lehetőségnek, hogy őszintén beszéljen a benne élő káoszról.

– A rágondolkodás nem fogja hazahozni – mondta Turalyon. – Nos, meséltem már neked, hogy egy elekk, amely kizárólag orchideákkal táplálkozik, hogyan termel…

– Taladoriai sajtot. Továbbra is kitérhetsz a téma elől, de én szeretném tudni az igazságot.

Súlyos csend állt be.

– Nos, gondolom, van fontosabb dolgod is, amivel foglalkozhatsz, mint a sajt.

– Nem vagyok gyerek, apám. Nem terelheted el a figyelmemet. Kérlek, könyörgöm: mesélj nekem az anyámról. Olyan ritkán beszélsz róla.

Újabb sóhaj.

Utálod Turalyont. Gyenge.

Vess véget neki. Csak fájdalmat fog okozni. Soha nem fogja megérteni.

Az igazi hatalmad rajta kívül van.

– Édesanyád életem szerelme, és ő… egy bonyolult teremtmény.

Alleria nem bírta tovább. Megragadta az ajtókopogtató nyáriasan meleg sárgarézét, és az égre nézett, miközben háromszor kopogott. A nap most még aranyszínű volt, de gyorsan haladt a horizont felé. Hamarosan az égbolt rózsaszínűre halványul, és a csillagok kezdenek pislákolni. Nem volt annyi ideje, amennyire szüksége lett volna, így hát ki kellett használnia azt az időt, amije volt.

– Vártál valakit, fiam? – hallotta, ahogy Turalyon megkérdezi. – Talán az egyik Breezeblossom-ikret, aki egy üveg csillagvirágmézet hoz?”

– Apám, kérlek. Nem várok senkit, és senkinek sem kellene várnia engem. A gondolataim a lovagtársaimon járnak, nem pedig valami jelentéktelen légyotton.

A fiuk hangja úgy hangzott, mintha a köntöse hirtelen túl szoros lenne, és fojtogatná. Amikor Arator kinyitotta az ajtót, az arca rózsaszínű volt, és láthatóan mindent megtett, hogy komolynak tűnjön.

Alleriát meglátva ez nem sikerült neki.

Leesett az álla, és aranyszínű szemében remény csillogott. Kisbabaként zöldek voltak, mint az övéi, de valamikor a hosszú, hosszú idő alatt, amíg távol voltak egymástól, színt váltottak. Alleria nem bánta ezt a változást; számára a fiú mindig is úgy ragyogott, mint a nap.

– Anya! – mondta meglepett mosollyal.

Add hozzá kedvenceidhez