Szürkesörény Genn – Fajtájának ura 3. rész

Genn és Talar a kanyargós lépcsőkön át felsiettek a fedélzetre. A szükség szaga érződött a levegőben. De még ebben az időben is lenyűgözte Gennt, hogy milyen díszesek ezek az elf hajók. Mennyi művészi kézműves-munka rejlik az összes technikai elemben is! A hajó puszta mérete és több szintessége már önmagában meghaladta az ő embereinek zsenialitását.

– Úgy tűnik, hogy a gilneasiak meglehetősen csökönyösek, Szürkesörény uram. – Talar csalódottsága az elmúlt napokban egyre nőtt.

– Ez egy olyan tulajdonságunk, amelyet mindig is csodáltunk magunkban, jó druidám.

– Igen, ezt látom.

– Valóban nagyon udvarias vagy, Talar, de jobban örülnék, ha úgy beszélnél, ahogy valójában érzel. Azóta nagyon gyanakvó vagy velem szemben. mióta először találkoztunk. Kérlek, tedd meg azt a szívességet, hogy félreteszed a gyanakvásodat.

– Bocsánatot kérek, ha ilyennek tűnök. Én… Azeroth szörnyű veszélyben van, felséged. Olyan idők járnak, amit attól félek nem láthatunk át kellően, ha nem vagyunk teljesen elkötelezettek… Ön egy olyan vezető, aki azt választotta, hogy elszigeteli a teljes királyságát a kontinens többi részétől. Ön egy olyan király, aki visszautasította a segélykéréseket éveken keresztül. Láthatja, én egy druida vagyok. Én hiszek abban, hogy minden dolog összekapcsolódik egymással. Így van kialakítva a természet. Egy ökoszisztéma. Ezek a döntések… idegenek számomra.

– Sokkal tartozom neked és népednek, Talar. Talán óriásiak a különbségek közöttünk. De ne hagyjuk, hogy elválasszanak minket egymástól.

Talar gyengéden fejet hajtott. – Biztos, hogy nem fognak. Haragvihar Archdruida úgy véli, hogy Ön és népe fontos előny lesz a Szövetség számára. Én nem kérdőjelezem meg az ő bölcsességét.

– Előny a Szövetségnek? – Genn megdöbbent. – Mély hálával tartozunk nektek, ez igaz… de nem tudok sem neked, sem a vezetődnek felajánlani semmilyen biztosítékot atekintetben, hogy részvételünk a ti nemes Szövetségetek ügyeiben bármilyen előnnyel is járna.

– Ezt sajnálattal hallom. De ezek politikai ügyek. A mi feladatunk most az, hogy túléljük ezt a napot.

A túloldalon a napfény meglehetősen gyér volt. Tompa fények szilánkjai törtek át a felhőkön, hogy elnyelje őket a sötét horizont. A friss sós levegő megtöltötte Genn orrát és a sirályok hangos rikácsolása hallatszott a távolból.

Violaszínű humanoid lények tucatja serénykedett körülöttük, hogy megtegyenek mindent azért, hogy felkészüljenek a biztosan rájuk váró tartós viharra. De a lilák között Genn láthatta a saját embereit is. Rószaszín bőrűek és mellettük, természetesen, a worgenek: a farkasszerű férfi és asszony bestiák, akiknek nem akaródzik tiszteletben tartani megmentőik kérését.

– Ahogy láthatja királyom, ők is részt akarnak vállalni az előkészületekben, és figyelmen kívül hagyják a kapott utasításokat. Visszautasítottak, amikor azt mondtam, hogy aki nem fedélzeti matróz, az menjen a hajótestbe.

A hajóorr közelében Genn két Vigyázót, gyönyörű harcos nőket láthatott, akik megpróbálták megakadályozni, hogy egy worgen a vitorla vonalában dolgozzanak. Ez nem ment túl jól. A farkasember már a harmadik éjelf matrózot lökte hátra, feldühödve azon, hogy elrántották.

– Meg kell értenie, hogy eredetileg a mi küldetésünk nem arról szólt, hogy egy nemzet megmaradt népességét vigyük vissza Darnassusba. A küldetés az volt, hogy segítsünk a worgeneken. Így is sok embert veszítettünk. Nézzen körül. Ez nem egy puszta szélvihar. Talán az eddigi leghatalmasabb akadályunkkal fogunk szembenézni – folytatta Talar.

– Ennyi elég lesz, Talar.

Több kisebb éjelf hajó vette körül az óceánon az övéket. Genn tudta, hogy az egyiken, az Elune Ragyogásán ott van a felesége, Mia és a lánya, Tess is: a családja. Furcsa volt számára, hogy úgy gondoljon a családjára, hogy nincsen benne a fia. Ez jobban fájt, mint bármilyen elszenvedett fizikai fájdalom az élete során. Jobban fájt, minthogy elveszítette a királyságát.

– A felderítők visszatértek! – kiáltotta egy őrszem az árbockosárban, a sivár égbolt felé mutatva.

Három fekete folt ereszkedett le az előttük lévő viharos homályos. Ahogy lassan közeledtek, többé már nem foltok voltak, hanem hatalmas viharvarjúk, akik nyaktörő sebességgel közelítettek Talarhoz, a hangos rikácsolásuk kakofóniája pedig sürgetést, és Genn érzése szerint, félelmet tükrözött.

Aztán a masszív varjak alakot váltottak. Genn még mindig nem teljesen szokott hozzá az átalakulás látványához. Bár már korábban hallotta, hogy néhány gilneasi földműves paraszt gyakorolta a druidizmust, de csak mostanában szembesült a látvánnyal először. A madáralakok forogtak és rángatóztak, mjad a csontvázuk egyre inkább a természetes formájukat vette fel – kaldorei druidák voltak, két férfi és egy nő.

Pánik tükröződött az arcukból.

– Azonnali cselekvésre kell utasítanunk a hajókat – mondta a druida nő.

– A vihar, ez… ez… ilyet még sosem láttam. Egy óriásnál is háromszor nagyobb hullámok jönnek vele… a tenger törött hajók darabjaival forrong – mondta az egyik férfi. Minden erejével nyugodt próbált maradni, de az ijedsége nyilvánvaló volt.

– Ettől féltem – mondta Talar. – Menjetek, siessetek, figyelmeztessétek a kapitányokat. Egymagában egyik hajó sem fogja túlélni. Mondjátok meg nekik, hogy egy hajórajba kell rendeződnünk azonnal!

A druidák hezitálás nélkül átváltottak viharvarjú alakjukba, aztán elhagyták a főhajót. Genn láthatta, ahogy a tenger kavarog, és fekete esőfelhők lepték el az eget nem messze előttük. Nem volt tengerészcsalád sarja, de a szituáció még az ő korlátolt tengerészeti tudásával is, meglehetősen súlyosnak tűnt.

– Ez az átkozott fekete sárkány még mindig vadászik ránk – mondta Talar. Most látta a druidát a legfelindultabbnak Genn azóta, hogy épphogy megszöktek Gilneasvól. – Ez a Kataklizma… a világ még mindig rázkódik; ezek a viharok szétszakítják a tengereket…

– Halálszárny, a Pusztító egy szörnyeteg, nem kétséges,… de azt képzelni, hogy ez a szörny okozta ezt a nagy Kataklizmát… és hogy ezek az utóhatások mind miatta vannak… Én csak-

– Higgye el, Szürkesörény Genn. Ahogy mondtam, a legsivárabb időket éljük. Ha ezt túléljük, Gilneas aggodalmai csak a kezdet. És most, vigye le az embereit a fedélzetről. A legénységemnek óramű-pontossággal kell működnie, semmi nem vonhatja el a figyelmüket. Adja parancsba az embereinek, hogy teljesítsék az utasításokat minden hajón. – Talar már integetni is kezdett a matrózoknak, akik a fölöttük lévő hajóhídon gyülekeztek.

– Segíthetünk, Talar. Az embereim képesek rá… Ők is ki akarják venni a részüket a hátsójuk megmentéséből!

– Nincs idő vitára! Jobb szeretném, ha a hátsójuk, ahogy Ön mondja, nem végezné a Nagy Tenger fenekén naga-eledelként. Ilyen esetben, a mi hajónkon, Gilneasnak muszáj együttműködnie.

A fedélzeten már csúszkálni lehetett a vízben. Pányvák potyogtak az elemekkel küzdő legénységre. A tenger feltámadt. Genn rájött, hogy ez nem az a perc és nem az az idő, amikor vitába szállhatna. Olyan helyzet volt, amikor a kaldoreiek kezébe kellett helyezniük sorsukat.

Süvített a szél, ahogy látszólag a semmiből egy hatalmas hullám csapódott a hajótestnek, felbillentve az erős hajót, amitől az emberek, éjelfek és worgenek mind inogni kezdtek a fedélzeten. Genn megcsúszott, aztán megragadta az egyik árbockötelet, és minden erejével igyekezett megállni a lábán. Ez a vihar, ez az özönvíz gyorsabban csapott le rájuk, mint ahogyan azt akár a felderítők jósolták volna.

Nehéz volt bármit is kivenni maga előtt; csak az áthatolhatatlan esőréteget látta. Az emberei kiáltásait hallotta. Hallotta, ahogy veszekszenek az éjelfekkel.

Ahogy előrenyomult, Genn elkezdte kiáltani a maga parancsait embereinek.