Vol’jin – Az ítélet 1. rész

Vol’jin – Az ítélet
írta: Brian Kindregan

http://eu.battle.net/wow/en/game/lore/leader-story/voljin/1

A fiatal troll leguggolt az esőben, arra bámulva, amerre az út beleveszett a dzsungell sűrű aljnövényzetébe. A napfény nem tudott áthatolni ezen a lombozaton, ahogyan szél sem. A szigetnek ezt a részét Első Otthonnak hívták, és senki sem járt ott árnyékvadászokat és bolondokat kivéve.

Vol’jin nem volt árnyékvadász.

Érezte, ahogy a víz sűrűn folyt el a talpai között. Erős esőzés volt, és minden egyes esőcsepp, amely a hátára esett, az Első Otthon felé nyomta. Az árnyékvadászok néha visszatértek, de a bolondok soha. Vol’jin mögött egy másik troll kucorodott egy nagy pálmafalevél alatt.
Zalazane sem volt árnyékvadász.

– Nem állunk készen – mondta Zalazane, miközben egy nagy falat kommu húst majszolt. – A megítélés idősebb trolloknak van, akik már tettek nagy dolgokat. Mi vagyunk fiatal senkik.

– Én csak fiatal vagyok; te vagy senki – kuncogott Vol’jin és felállt. – Mennünk kell. A papám több órán keresztül bámult tűzbe tegnap éjjel, és most úgy viselkedik, mintha átok lenne rajta. Asszem látomása lehetett. Változások jönnek, és nekünk készen kell állni.

– Asszed, hogy a loa árnyékvadászt csinál belőled?

– Megítélnek majd biztos. Tesztelnek. Aztat nemtom, hogy ez mit fog jelenteni.

– Azt mondják, a loa elveszi eszünket – mondta Zalazen mogorván. – Meg fognak feszíteni meg csavarni minket, és látomásaink lesznek.

– Több teszt van, azt hallottam. Ha méltónak találnak, árnyékvadász leszek – válaszolta Vol’jin. – Ha nem találnak méltónak… semmi nem menthet meg minket.

– Ó, tőlem le lesznek nyűgözve – somolygott sokatmondóan Zalazane.

– Csak nevetni fognak rajtad. – Belelépett a sárba és odébb lépett, hogy a barátja oldalán álljon. Egy pillanatra egymásra néztek, majd hangos nevetésben törtek ki és összeérintették agyarukat. A Sötétlándzsa falvában töltött gyermekkoruk során mindvégig ez volt a legbiztosabb jele annak, hogy Vol’jin és Zalazane valami különösen hülye dolgot készül tenni.

Egy erős kiáltással beszaladtak az Első Otthonba. Keresztülestek az ott burjánzó ágakon és gyökereken. Olyan hely volt, amely bővelkedett lassú és hirtelen halálban, de ők ketten fiatalok voltak, és biztosak voltak benne, hogy nem fognak soha meghalni.

De itt voltak a loák. A halálba már eltávozók ősi szellemei, akik csodás jótéteményeket biztosítanak, vagy szörnyű büntetéseket mérnek rájuk. A loák egy második horizontot adhatnak egy trollnak – vagy annyira megőrjítik, hogy a saját kezével tépi ki a szemeit tőle. Az ítéletük gonosz, gyors és megjósolhatatlan volt.

Vol’jin és Zalazane szaladt egy ideig, és mindketten azon kezdtek tűnödni, hogy vajon az Első Otthonról szóló legendák nem voltak-e eltúlozva. Nem úgy tűnt, hogy itt bármi veszély fenyegetné őket. Két hatalmas páfránylevél zárta el előttük az utat. Amint megérintették, egy rántással egymás oldalára csúsztak a levelek, feltárva az óriási húsevő növényt: egy nambut. Haragos ajkait szélesre nyitotta, és csak rájuk várt. Rostokból álló fogainak vonaglása feltárta hatalmas bendőit, és Vol’jin nem tudott időben megállni. Balra vetődött, súrolva a nambu oldalát.

Miközben gurult és hadonászott, valami kemény és pikkelyesnek csúszott neki.
Visszatántorgott, kábultan a fejét fogva. Az a valami megfordult, feltárva, hogy valójában egy nagyon mérges, nagyon nagy raptor volt – a legnagyobb, amelyet Vol’jin valaha is látott. Hátralépett, de ügyelt a háta mögött lévő nambura. Hallotta, hogy Zalazane furcsa és tompa hangokat ad ki, de egyébként Vol’jin nyomát vesztette barátjának.

A raptor Vol’jin felé hajlította a fejét, aki balra fordult. Hatalmas állkapcsok csattogtak, ahol az előbb állt. Nyál folyt ki az állat szálán. A nambu villámgyorsan reagált a mozgásra, körülzárva száját a raptor körül, mérget fecskendezve a szörny megcsípett húsába. Vol’jinnak csak pár szívdobbanásnyi ideje volt, hogy kihasználja ezt a zűrzavart: megragadta szablyáját, és meglengette a nambu körül. Zalazane a növény túlsó oldalán volt, beleágyazódva egy rakás alcsu-bogárba, amelyek körülvéve őt harapdálták és csipkedték. Egy ideig még biztos nem lehet hasznát venni.

A raptor a növény gyökereit szétszakítva kitépte a nambut a földből, és messzire hajította. A szörnyeteg apró, haragos szemei Zalazane-re terelődtek, aki őrjöngő mozdulatokkal próbált szabadulni.
Nem maradt idő. Vol’jin egy harci kiáltást üvöltött, és széles mozdulatokkal hadonászott szablyájával. Húscafatok repültek: Vol’jin mélyen beleszántott a raptor hátába. Az állat felüvöltött fájdalmában, körbeforgott, és a fejével Vol’jint a bozótosba lökte. Vol’jin nem látott semmit, harmatos és ragacsos levelek takarták be a fejét. Érezte, hogy hogyan rázkódik meg a föld a raptor mozgásától. Vol’jin jobbra elkezdett hátrálni, miközben a raptor állkapcsát centikre érezte magától. Éppen időben szabadította ki az arcát a növényzetből, hogy lássa, ahogy a raptor felágaskodik és feléje indul.

Hallotta, ahogyan Zalazane a raptor másik oldalán ordít és zajt csap.

Vol’jin hátrafelé kúszott, de nem mert hátat fordítani a bestiának. Láthatta, ahogy Zalazane a másik oldalról támadást indít, de a raptor farka alacsonyan körözött, és kiverte Zalazane lába alól a talajt. A manőver csak egy másodperc előnyt jelentett, de ennek elégnek kellett lennie.

A raptorra ugrott, és hosszú karjaival átöltelte a nyakát. Egy szörnyű pillanatig az arca a szörny leeresztett állkapcsának feszült, a lélegzete megborzolta a haját. Aztán sikerült addig tekergőznie a nyaka körül, amíg a térdeivel körül nem zárta a raptor vállacsontjait.

A raptor felvisított és ugrándozott. Zalazane is lábra állt, és a botjával a bestia karmos lábfejére ütött. Vol’jin hallotta a csont törtését. Még szorosabban fogta az állat nyakát, és a szablyáját annak torkához szegezte.

A raptor feladta küzdelmét Vol’jinnal, és Zalazane-re koncentrált, maga után húzva törött lábfejét. Zalazane lassan hátrált, de Vol’jin érezte a bestia megfeszített izomzatát. Másodpercek maradtak hátra.

Vol’jin megborzongott, miközben érezte, ahogy a szablya beleszánt az izomzatba és az artériába. A vér skarlátszínű függönyként ömlött, ahogy szélesen végighúzta a szablyát. A raptor előbb egyik irányba bukdácsolt, majd a másikba, végül a földre esett, a szája centikkel Zalazane talpa előtt.Vol’jin kimászott a bestia alól.

– Mi volt ezt? – lihegett Zalazane. – A legnagyobb raptor, amit láttam.

– Talán egy loa irányította? Az első tesztünk?

– Nem hiszem, öregem. – Zalazane a raptor spriccelő torkához ment, nem törődve a szörny haláltusájával. – Felismerjük a tesztet, ha jönni felénk. – Kelyhet formázott a kezéből, vett a raptor véréből, és szétkente az egész arcán.

– Micsinálsz? – kérdezte Vol’jin.

– Sötét mágiát, öregem – válaszolta Zalazane, az utolsó simításokat végezve a véres maszkon és megnyalta az ujjait. Azt mutatta Vol’jinnak, hogy ő is tegyen így.

– Nem akarok vérszagot árasztani ezen a helyen – mondta Vol’jin. Zalazane leszakított egy rovart magáról és Vol’jin felé hajította. Vol’jin egy mozdulattal elkapta és visszadobta.

– Árasztani fogjuk egy nagy rossz dolog vérének szagát. Olyan lesz a szagunk, mint a halálé és a veszélyé – mondta Zalazane, és egy másik bogarat dobott. Nemrég kezdett el Gadrin mesternél, a Sötétlándzsások fő boszorkánydoktoránál dolgozni, és magabiztosnak hangzott.

Vol’jin leütötte a rovart és megmozdult, hogy ő is felkenjen valamennyi vért magára, amely még mindig folyt a halott állatból.

– Megmenthet – kommentálta Zalazen. – De nem a loáktól.

– Nem a loáktól – értett egyet Vol’jin, miközben a ragacsos, még meleg vért kente az arcára. Szúrós szaga volt. – De csak úgy élhetjük túl az ítéletet, ha szembenézünk loákkal. És kerül, amibe kerül.

– Ja, öregem.

– Aú! –Vol’jin lenézett, mert hirtelen fájdalmat érzett. Amíg becsukta a szemét, hogy szétmázolja a vért, Zalazaze három mérges bogarat tett a mellkasához.

– Amikor árnyékvadász leszek – mondta Zalazane-nak, – megkérem a loát, hogy öljön meg téged.

– Akkorra meg lesz nekem magam ereje – nevetett Zalazane.

Add hozzá kedvenceidhez