Sargeras Sírja 3. – A Sír haragja /Robert Brooks novellája/
Kolosszális energia-hullámok csaptak össze, arcane és fel erő forgott duzzadó örvénnyé. A masszív terem hánykódott és felhevült, tüzek özöne hömpölygött benne, de sem Khadgar, sem Gul’dan nem ingott meg, nem hátrált meg, még a szemük se rezdült.
Ehelyett Khadgar széles szájjal mosolygott. Kezeit előretolta, állát felszegte. Itt már nem volt trükközés. Csak a tiszta, nyers erő végtelen árja.
Ahol haragjuk összetalálkozott, tűz ütött ki. Attól lehetett tartani, hogy maga a levegő fog berobbanni. Ha megtörténik, a sír belsejében minden elpusztul. Beleértve Khadgart. Beleértve Gul’dant.
És egyikőjük sem visszakozott.
– GUL’DAN, HAGYD ABBA.
Újra az a gyűlölt hang. Kil’jaeden. Gul’dan üvöltött: – Maradj ki ebből!
– ENGEDELMESKEDJ. LÉPJ VISSZA.
– Meg tudom ölni! – ordította Gul’dan.
Khadgar vigyorgott, és egy verejtékcsepp kezdett gyöngyözni homlokán. – Ki az, Gul’dan? Ki tart téged pórázon? – Gul’dan szótlan üvöltéssel válaszolt, és még több erőt lökött a főmágus felé. Szikrák repkedtek, de Khadgar rekedt nevetéssel hárította az energiát. – Melyik mesteredet nem öltük eddig még meg?
Kil’jaeden hangja megszorította Gul’dan elméjét.
– VESS VÉGET ENNEK! EGYIKŐTÖK SEM HALHAT MEG EZEN A NAPON.
– Micsoda?!
– TEDD MEG MOST!
Nem egy sima parancs volt; ez egy ultimátum volt. Gul’dan vagy engedelmeskedik, vagy elvágja magát a Légiótól. Azonnal.
Ezért engedelmeskedett. Gul’dan szélesre tárta a karját, erejét egy vékony lepelnyi tisztal fel tűzbe eresztette. Khadgar támadása átütött rajta, de ahogy a lepel összeesett, vakító fényrobbanás következett be. Khadgar eltakarta szemeit. Mire a fény elhalványult, Gul’dan eltűnt.
Khadgar kiegyenesedett és leporolta a vállait. Köpenyének cérnaszálai foszlani kezdtek. – Tudom, hogy még mindig itt vagy, Gul’dan – mondta. – Nincs más hely, ahova mehetnél.
Gul’dan meglapult az árnyékban. A kis trükk, amelyet a Watcherek ellen is használt, megakadályozza, hogy Khadgar fizikailag lássa őt, De Gul’dan tudta, hogy a főmágus máshogy is rátalálhat. – Nem fejezhetem be a feladatodat anélkül, hogy ő észlelni – mondta Gul’dan halkan Kil’jaedennek. – Hagyd, hogy megöljem.
– BÁRMIT MEG FOG TENNI A GYŐZELEM ÉRDEKÉBEN. EZ LEHETŐSÉGET FOG ADNI NEKÜNK. A KÉSŐBBIEKBEN.
Gul’dannak fogalma sem volt róla, hogy ez mit jelent. De most már tudta, hogy a Légiónak Khadgarral is tervei vannak.
És ez érdekes kérdéseket vetett fel. Igazán azt hiszik, hogy képesek átállítani őt az oldalukra? Ha sikerrel járnak, akkor szükségük lesz még rám? Az árulás ismét vonzónak hangzott.
Gul’dan tovább haladt a sötétségben. Khadgar világító arcane gömböket kezdett varázsolni, amelyekkel apránként elűzte az árnyékot.
Szavai betöltötték a termet. – Milyen fontos vagy, Gul’dan? Kil’jaeden az, aki irányít? Vagy csak az egyik ölebe?
Úgy tűnt, mintha a hangja egyszerre érkezett volna minden sarokból. Okos ötlet. Ez álcázta pontos holléttét. Gul’dan gyorsan rájött, hogyan utánozhatná. Egy kis érintésnyi fel, és a saját hangja visszangzott végig a teremben. – Khadgar, sose köszöntem meg a segítségedet. Az Iron Horde-dal nehezen végeztem volna magam. Te és a barátaid felettébb hasznosak voltatok – mondta.
Khadgar nevetett. – Igen, és milyen jól végződött az egész számodra. Ilyesfajta segítségre bármikor számíthatsz. – Megfordult, és egy tűzlöketet lövellt Gul’dan felé. Kőoszlopok omlottak össze, és kavicsok zuhantak le a mennyezetről, kőviharként zúdulva lefelé.
Gul’dan nem mozdult, hagyta, hogy a káosz leülepedjen. A támadás csak néhány lépésre hibázta el őt. Talán mégsem takarta el magát olyan jól, mint remélni… de pár pillanattal később Khadgar elfordult. Sezrencsés tipp volt, semmi más.
Gul’dan tisztán célozhatott volna Khadgar hátára, de megtiltották neki, hogy kihasználja. Ez abszurd volt. Talán azt elnéznék, ha a csata hevében hibázna. Lehet, hogy Kil’jaeden dühöngene, de attól még szüksége van rám, gondolta. A megfelelő pillanatban Gul’dan elhatározta, hogy leteszteli elméletét.
Addig is, sietnie kellett ezzel a feladattal. Nincs több megbotlás minden egyes lépésnél. – Kil’jaeden, mondd el, hogy mi van a sírban és hogyan eresszem szabadon – suttogta Gul’dan.
Csönd volt. Aztán végül Kil’jaeden engedett.
– HALLGASS FIGYELMESEN.
Úgy tett. Miközben Kil’jaeden mesélt, Gul’dan nem tudta megállni, hogy ajkai mosolyra ne görbüljenek.
***
Khadgar lassan körbejárta a terem közepét, és meg se próbálta elrejteni lépteit. Ez a terület óriási volt. Oszlopsorok nyúltak ki a sötétségbe, félig feléledt rúnáktól halványan világítva. Se szeri, se száma nem volt a helyeknek, ahova Gul’dan elrejtőzhetett. Egyszerűbb volt kicsalogatni, mint vadászni rá az árnyak között.
– Megijedtél, Gul’dan? – Nem jött válasz. Khadgar remélte, hogy minden szó, minden lépés apró tőrként hasogatja a warlock büszkeségét; Gul’dan láthatóan nem örült a parancsnak, hogy vonuljon vissza. Vajon a Lángoló Légió ilyen közelről irányítja őt? Khadgar továbbra is könnyed hangot ütött meg. – Legyőztél valaha személyesen egy felkészült ellenfelet? Valakit, aki pontosan tudja, hogy ki vagy? A másik éned egészen bizonyosan nem. Végigharcolta a világot Draenortól Azerothig, és egész városokat rombolt porig, mégis mindig másokkal végeztette el a piszkos munkát. Ez nagyon kellemetlen lehet számodra.
Egy alig hallható suhogás. A ruhának nekidörzsölődő bőr. Ez volt az összes figyelmeztetés Khadgar számára. Gul’dan felemelte kezeit.
Zöld tűz üvöltő fala futott sebesen Khadgar szabadon lévő hátának. Hagyta, hogy megközelítse. Forrósága már a nyakát perzselte, mielőtt egyetlen mozdulatot is tett volna. Arcane mágia fagyasztotta be a levegőt körülötte, jégakadályt képezve előtte.
Gul’dan tüze alig néhány cseppett olvasztott ki belőle. Gul’dan fogát csikorgatva húzódott vissza újra az árnyékba. Khadgar elmosolyodott. Egy újabb mozdulat, és a védőfal ezer apró szilánkra tört, amelyek szétszóródtak a földön éneklő hanggal. Khadgar megrázta magát a hirtelen jött hidegtől, majd visszatért a járkáláshoz, csizmájával pocsolyává taposva a jeget. – Majdnem eltaláltál – mondta.
Tompa fájdalomkiáltás hallatszott végig a termen.
Khadgar nem tehetett róla, de nevetnie kellett. – Nem kaptál engedélyt arra, hogy megtámadj? Milyen érzés a Légió fegyelmezése, Gul’dan? Kész vagy arra, hogy engedelmes kiskutya legyél most már?
Az ork hangja szinte felrobbant a visszafojtott haragtól. – Hiszel a végzetben, ember? – kérdezte.
Különös kérdés. – Ismerem a te végzetedet – mondta Khadgar.
– Mi a helyzet a feloldozással?
– Feloldozás? Számodra? Nem – horkantott fel Khadgar.
– Nem, nem nekem – értett egyet Gul’dan. – A te fajtád feloldozása untat engem. Hellscream fiát is untatta, legalábbis amit hallottam.
Ez elég igaz volt. – Te mit akarsz? Nem hiszem, hogy a báb-szerep túl vonzó lenne számodra.
– Azt akarom, hogy az ellenségeim elégjenek – mondta Gul’dan.
– Bájos – mondta Khadgar. További támadások nem érkeztek az árnyékból. Gul’dant megakasztották.
Khadgar megvizsgálta a termet. Egy közeli emelvény pislákolt, magához vonzva a szemét. Ezen felismerte a rúnákat. Az ősi Highborne-ok munkája volt. Az Ősök Háborúja során, amikor a Légió lépéseket tett annak érdekében, hogy itt is nyisson egy portált – ami egyfajta második frontvonalat eredményezett volna -, jelentős mágikus erőfeszítésekre volt szükség ahhoz, hogy lezárják. Ez volt az, amit nézett: az öt pecsét egyike. Csak tanulmányaiból ismerte őket. Khadgar közelebb hajolt, hogy megvizsgálja ezt a pecsétet. Lenyűgöző munka volt, olyan precíz, annak ellenére, hogy sietősen hozták létre. Még mindig aktív volt, lila fényt fodrozott, mintha –
Zaj hallatszott. A pecsét zölden világított; aztán elsötétült. Khadgar rábámult. Egy pillanatttal később savas füst szállt fel belőle, de fénye örökre kialudt.A pecsétet a szeme előtt törték szét. Khadgar viszketést érzett a tarkójában. Gul’dan. Habár rejtve volt, mégis feltörte a pecsétet.
És ha mindet feltöri? A Légió nyer. Khadgar nem várhatott tovább. Vállmagasságig érő könnycsepp formává alakította energiáját, majd erővel töltötte meg. Két kar jelent meg, és az arcane elementál felnyitotta szemeit. – Szolgálatodra – mondta.
Khadgar az árnyék felé mutatott. – Valaki ott rejtőzik. Rúgj ki néhány követ, amíg ki nem füstölöd őt onnan – mondta.
– Parancsodra – mondta az elementál. Igazából semmit sem tudott kirúgni – hiszen nem voltak lábai -, de kérdezés nélkül ellebegett a terem keleti sarkába. Ez aranyos volt. Az elementálok szörnyen gyakorlatiasak tudtak lenni. Előbb vagy utóbb bele fog botlani Gul’danba. De miért álljon meg egynél? Khadgar még többet megidézett. Ideje volt, hogy nyomást helyezzen a warlockra.
És mestereire, remélhetőleg – gondolta Khadgar. Hirtelen új ötlete támadt. A figyelemelterelés végülis sokfajta formát ölthet.
– Szóval, Guldan – mondta – muszáj megkérdeznem: elmondta már a Légió, hogy hogyan haltál meg?
***
Az nem én voltam – gondolta Gul’dan. De bosszúsága vetekedett a kíváncsiságával. Vajon a főmágus tényleg ismeri a másik Gul’dan végzetét?
Úgy tűnt, Kil’jaeden a gondolataiban olvasott.
– NE VEGYÉL RÓLA TUDOMÁST.
– Azt teszem – sziszegte még mindig fájdalmasan. Miután Gul’dan megtámadta Khadgart, engedetlenségére gyorsan jött a válasz. Ez csak még dühösebbé tette őt. A highmaul-i rabszolgákkal jobban bántak, mint velem – dühöngött némán.
Körbepillantott a teremben. Khadgar egyik konstrukciója sem volt a közelében. Gul’dan csak egy cseppnyi fel erőt használt, túl keveset ahhoz, hogy Khadgar felfedezhesse.
De a warlocknak csupán ennyire volt szüksége.
Kil’jaeden felfedte előtte az igazságot erről a sírról. Az eredeti építményt több ezer évvel ezelőtt levédték a démoni betolakodóktól, de Gul’dan nem volt démon. Nem egészen. Nagyon sok erő és hatalom volt itt, és nem mindegyik a Légiótól eredt. Olyan ügyesen volt rétegezve, elbújtatva és megforgatva, hogy csak egyetlen személy fedezte ezt fel előtte. De tízezer évnyi mellőzöttség után ezeknek a pecséteknek, amelyeket tökéletlen halandók formáltak meg titáni erővel, voltak apróbb gyengeségei. Végzetes gyengeségei.
A Légió nem érhetett hozzá a pecsétekhez, de a démonok tanulmányozták őket. A védővarázslatok ősi tervezői úgy tervezték őket, hogy megöljék azokat, akik megpróbálják feltörni őket, de Gul’dan pontosan tudta, hogyan kell kinyitni mind az öt pecsétet biztonságosan.
Az egyiket már széttörte, és Gul’dan még mindig élt. A Légió helyes instrukciókkal látta el őt. Négy maradt.
Gul’dan erőlködött, és érezte, hogy valami enged a nyomásnak. Az egész sír megremegett. Újabb pecsétet tört fel. Harom maradt. Felnézett Kahdgarra, aki megbillentette a fejét, de úgy tűnt, még nem fogja fel a súlyát annak, ami történik. A pecsétek feltörése nem járt olyan drámai eseménnyel, mint amilyenre Gul’dan számított.
Úgy tűnt, hogy minden erő, amit a Légió összekészített ahhoz, hogy megnyissa ezt a portált, a távolból Gul’dan köré gyűjt. Túl sokáig aludt. Valakinek meg kellett szereznie.
Érdekes módon Gul’dan kezdte azt gyanítani, hogy a Légió nem tud arról a másik erőforrásról, ami ott lent volt. És bár érzékelni tudta, kiaknázni ő sem volt képes. Jelentéktelen volt. Pillanatnyilag.
Khadgar hangja beférkőzött gondolatai közé. – A Horda – az első Horda – lerohanta Lordaeront. Te otthagytad őket, hogy elgyere ide. – Khadgar egyik elementálja közel szállott Gul’danhoz, de nem látta meg. – Ez a sziget az óceán mélyén volt. Te emelted ki. Nagyon lenyűgöző.
Gul’dan a feladatára koncentrált, ujjai öntudatlanul rándultak. Fel ereje a sír rúnái mélyére hatolt, hogy felkutassa a harmadik pecsétet. Meg is van. Gul’dan megpróbálta megragadni. Nem tudta. Kicsúszott. Valahányszor megpróbálta felfeszíteni a gynge pontját, elhibázta. Olyan volt, mintha a sötétben próbált volna egy pókhálót kibogozni. A lábujjaival.
– És hűséged jutalmaként tudod, hogy mi történt veled, Gul’dan? – kérdezte Khadgar.
Hirtelen Gul’dan mágiája kiszabadult a szorításából. A harmadik pecsétet nemcsak feltörte; szét is szakította.
Mély zörgő hang zengett végig a termen, amit egy csattanás követett rögtön. Gul’dan megmerevedett. Khadgar teremtménye is megállt. Halk zümmögés hallatszott, és halvány szín, amely a zöld és a lila között ugrált, kezdett világítani a szoba falán és padlóján található összes kőből.
Gul’dan nemcsak, hogy szétrepesztette a harmadik pecsétet, de véletlenül vele együtt a negyedik pecsétet is feltörte. Csoda volt, hogy nem ölte meg.
Már csak egyetlen pecsét volt hátra. Kil’jaeden öröme összetéveszthetetlen volt.
– NAGYON JÓ. PUSZTÍTSD EL AZ UTOLSÓT.
Gul’dan hezitált. Az utolsó pecsét másmilyennek érződött. Kipróbálta, de nem talált gyenge pontot. Hihetetlenül erősnek tűnt, és minden egyes pillanattal egyre erőteljesebb lett. Maga a sír támogatta meg. Arcane energia futott bele a pecsétbe.
Túl komplex volt ahhoz, hogy ez véletlen legyen. Valaki előrelátta ezt a pillanatot, és létrehozott egy mechanizmust, amivel megállíthatta. Egy másfajta erőforrás volt érdekelve benne; Gul’dan ezt érzékelte. Az a másik halandó volt, az, aki évszázadokkal ezelőtt felfedezte ezt a helyet. Ez a nő munkája volt.
– Kil’jaeden, mi történik? – suttogta Gul’dan.
Nem volt válasz.
Még több fény töltötte be a termet. Gul’dan érezte, hogy Khadgar egy hihetlen erejű arcane energiát készít elő. A főmágus nyilván tisztában volt azzal, hogy valami nagy dolog van készülőben. – Most már tudom, hogy miért érződik olyan különösnek ez a hely – mondta Khadgar. – Nem éreztem ehhez hasonlót tanonckorom óta. Nem tudom, hogy miért érzem egy Őrző hatalmát, Guldan…
Khadgar szabadon eresztette az energiáját. Gul’dan megtámasztotta magát, de az arcane mágia nem mosta el. Félúton alakot öltött. Egy világító ék, amely háromszor akkora volt, mint Khadgar, csillogott és villogott, sarkai finom szélet formáltak. Khadgar elfordította kezeit, és a csúcs egyenesen a padlónak irányult.
A főmágus hangja feszült, de elszánt volt: – … de értem, hogy mit akar tenni. – Az arcane elementálok az ékhez szálltak. Karjuk eggyé vált vele. – És úgy gondolom, segíteni fogok.
Gul’dan egy szavak nélküli riadó hullámját érezte, amely Kil’jaedentől származott.
Az elementálok lefelé rántották az éket, amely belecsapódott a padlóba, széttörve a kőpadlót. Az egész terem háborgott. Gul’dan elesett.
– ÖLD MEG! ÖLD MEG MOST, GUL’DAN!
Ennyit Kil’jaeden terveiről. Gul’dan talpraállt, hagyta, hogy fekete köpenye lehulljon a válláról. Nem volt már szüksége arra, hogy elbújjon. Kijátszotta az összes kártyáját. – Szolgálatodra, Kil’jaeden – mondta az ork és felemelte kezeit.
Khadgar azonnal észrevette. – Szóval Kil’jaeden az – mondta mosolyogva. Ő is maga elé emelte a kezeit.
Khadgar és Gul’dan erői félúton találkoztak fülsiketítő mennydörgéssel. Csatájuk heve meglágyította a köveket a lábuk alatt. Az arcane elementálok ismét felemelték az éket. A terem megrázkódott. Oszlopok dőltek össze. A gondosan kimunkált mechanizmus, amely a portált nyitotta, darabokra tört és szálakra bomlott. Az ék fel-le mozgott. A kavargó lila és zöld színárnyalatok fellobbantak.
A terem közel volt az összeomláshoz. Khadgar szívesen lerombolta volna az egész termet és vele együtt a Légió portálját is.
Gul’dan egyik támadást a másik után indította. Khadgar az összeset hárította. Nem kellett megkockáztatnia egy ellentámadást. Győzelemre állt.
– Kil’jaeden – suttogta Gul’dan. – Szükségem van a sír erejére.
– NEM.
– Egy pecsét hátravan, és az védve van! Nem tudom feltörni és megölni őt! – A szavak kirobbantak Gul’dan nyelvéről – Évtizedeken át tanulmányozhatott engem. Túl sokáig képes visszatartani engem.
– EL FOGSZ ÁRULNI ENGEM.
Gul’dan még több erőt erőltetett a támadásaiba. Khadgar megingott, de kitartott. Gul’dan idegesen felmorgott. – Khadgar el fogja pusztítani a sírt. A Légiónak soha nem lesz esélye ezt a helyet újra használni. Vagy elhiszed, hogy én is holtan akarom látni ezt a bolondot, vagy hidd el, hogy a terveid porig égnek.
Verejték csorgott le Khadgar arcán. – Elfelejtettem befejezni a történetemet – mondta. – Amikor beléptél Sargeras Sírjába, egy rajtaütésben haltál meg.
Gul’dan érezte Kil’jaeden habozását. A Megtévesztő túl jól ismer engem, gondolta. De aztán megjelent valami új, egy tűzzel teli tó egy másik birodalomból, hirtelen elérhető közelségben…
– A másik Gul’dan nem a Szövetség kezétől halt meg, sem a Hordáétól, amit elárult – mondta Khadgar. Gul’dan képtelen volt nem hallgatni őt. – Belépett a sírba, és testét széttépték a démonok. Gyanítom, a Lángoló Légió már nem vette hasznát.
A szavak megbénították Gul’dant.
Régen egy számkivetett volt Draenoron, akinek semmi ambíciója nem volt, csak az, hogy élelmet találjon. A Légió felnyitotta elméjét egy egyszerű igazságra: az erőt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Soha többé nem éhezett.
Khadgar csak egy újabb igazságot mutatott neki: Gul’dan ereje megszűnik majd hasznosnak lenni. Nem csak puszta lehetőség volt, hogy a Légió eldobja őt. Bizonyosság volt. Végzet.
És akkor erő szállta meg.
Khadgar még mindig beszélt. – Azon töprengek, hogy mit fognak majd veled tenni, Gul’dan, ha végeznek. – Megállt. Hangjából elszállt a jókedv; megérezte a változást. – Mit csinálsz, warlock?
Gul’dan megállította Khadgar elleni támadását, és teljes hatalmával az utolsó pecsét felé fordult. Teljes erejével. És teljes kölcsönzött erejével. Gul’dan hirtelen egy fel ököllel elkapta a pecsétet…
… és összetörte. Halálos energiája kiszabadult, és az övével sistergett.
És ezzel a védővarázslatok eltűntek. A Lángoló Légió összegyűjtött ereje, amely elég erős volt ahhoz, hogy széttörje a világokat elválasztó határokat, szabad lett, és egyenesen a sziget mélyén eltemetett portálhoz száguldott.
De az erő soha nem érkezett meg. Gul’dan előbb megszerezte.
Tűz töltötte be Gul’dan elméjét. Felkiáltott, kezeivel befogta a fejét, szemeit szorosan összezárta. Elfeledte Khadgart. Elfeledte a sírt. Védelme lehullott, és Khadgar arcane dühe átjárta őt. Gul’dan nem érezte. Fuldoklott az erőben. Elsüllyedt egy végtelen óceánban.
Romlott volt. És gyönyörű. Mélyen beleivott.
Fájdalmat érzett.
Aztán megtalálta az egyensúlyt. Érezte, hogy ő irányít.
Ez… ez volt a valódi erő. Ez volt az, amit mindvégig akart. Ez volt az, amit a Lángoló Légió nekiígért: erő, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Eddig, amit a démonok adtak neki, csupán darabkák voltak. Miért adjanak többet egy eldobható bolondnak?
Gul’dan kinyitotta a szemeit. – Viszlát, Főmágus – mondta, és csak az egyik ujját emelte fel.
Khadgar jégtömbbe zárta magát.
Elsöprő harag tört ki. A terem úgy himbálózott, mint egy hajó a viharos tengeren. Az arcane elementálok és az ék egy szívdobbanásnyi idő alatt elpárologtak.
A jégtömb, benne a főmágussal csak egy porszem volt egy hurrikánban. De bármilyen erősen is próbálta megszorítani a warlock, nem tudta széttörni. Ez meglepte Gul’dant. Úgy érezte, hogy képes az egész világot szétnyitni, ha úgy kívánja. De ez csak egy kis hiba volt. Khadgar meghalhat később. Gul’dan meglegyintette karját, és a jég az ajtó felé repült, el a szeme elől. Aztán az ajtó boltívét romba döntötte. Kövek tucatjai estek a földre, elzárva a termet a külvilágtól. Ha Khadgar még mindig él, akkor sem jelent már problémát.
Gul’dan nyert. A benne lévő erő minden képzeletet felülmúló volt. A lehetőségek határtalanok voltak.
De Kil’jaeden még mindig azt hitte, hogy ő parancsolhat.
– EGYEZSÉGET KÖTÖTTÉL, GUL’DAN. FEJEZD BE A MUNKÁDAT. NYISD MEG AZ UTAT SZÁMUNKRA.
Gul’dan mély levegőt vett, kiélvezve a pillanatot.
– Nem, Kil’jaeden – felelte. – Nem fogom.
