Azerothi Históriák – A Nagy Átverés

A dolgok nem alakultak a legjobban Viharvárad (Stormwind) királyságában, bármennyire is úgy tűnt, hogy a Harmadik Háború után a béke és gyarapodás kora fog bekövetkezni. A királynak, Varian Wrynnek nyoma veszett, sőt, azt is rebesgették róla, hogy esetleg meghalt. Távollétében fiát, a mindössze tízéves Anduint koronázták királlyá, melléje pedig a királyság hű katonáját, Varian jóbarátját, Bolvar Fordragont rendelték kormányzónak. A háttérben azonban rejtélyes erők munkálkodtak, és nem mindenki volt az, akinek látszott…

Morgan Virrasztójánál (Morgan’s Vigil) Helendis Riverhorn a Feketeszikla-hegység (Blackrock Mountains) környékén élő fekete sárkányfajjal küzdött. Eközben felfedezte, hogy bár az itt élő Feketeszikla orkokat a vérszomj és a konfliktusok iránti vágyuk tüzelt fel, valójában a Fekete Sárkánynemzetség volt az, amely irányítása alatt tartotta őket. Ezért követet küldött a Tóvidéken (Lakeshire) élő Magistrate Solomonhoz, mert ő biztos tudni fogja, hogy mit kell tenni.

Magistrate Solomon „természetesen” kétségbeesett a hír hallatán, hiszen hogyan is tudná Tóvidék túlélni nemcsak a Feketeszikla orkok, hanem még a fekete sárkánynemzetség támadását is? Ha Tóvidék elesik, akkor elesik Árnyvidék (Darkshire) is, utána pedig Goldshire és maga Viharvárad is. Ezt megakadályozandó, rögtön követet is menesztett Viharváradba Bolvar Fordragon Főúrhoz. A Főúr azonban azt válaszolta, hogy nem tud addig csapatokat küldeni, amíg ezek az állítások nincsenek bebizonyítva (Solomon már amúgyis több levelével zaklatta). A követet ezért egy bizonyos Lady Katrana Prestorhoz küldte, akit igencsak járatosnak tartottak a sárkányok és sárkányfajok tekintetében, és aki meglepően nagy befolyással rendelkezett a viharváradi udvarban Varian Király távollétében. Ezért a követ az úrnőhöz fordult:

– Elnézést a tolakodásért, Lady Prestor, de Bolvar Főúr azt javasolta, hogy Önhöz forduljak tanácsért.

– Éppen melletted álltam, te idióta. Pontosan tudom, hogy kihez kell fordulnod.

– Elnézést, Lady Prestor.

– Azt akarod, hogy a teljes védelmi rendszerünket meggyengítsük csak azért, hogy megnyugtassunk egy paranoiás rendőrbírót és egy csőcseléknyi tábort, akik valószínűleg egyszerűen napszúrástól szenvednek.

– Bocsánatáért esedezem, Lady Prestor. Nem ez volt a szándékom.

– Persze, hogy nem, kedves fiam. Ti „kalandozó” fajták általában a körülmények áldozatai vagytok; résztvevői annak a politikai drámának, amely a polgárságot és a királyságot akarja elszakítani egymástól. Így a tanácsom az, hogy kezdj bele valami újba, hogy pontos legyek: egy új karrierbe. Ennek a világnak már éppen elég hőse van.

– Köszönöm a türelmét, Lady Prestor.

Bolvar azonban úgy érezte, hogy mégiscsak valami megoldást kellene találni erre a problémára, ezért a követet kinevezte Viharvárad eljáró képviselőjévé, és ezt a határozatot megküldte Solomonnak is. Solomon a hír hallatán majdnem sírni kezdett, hiszen ez nem sok jót jelentett számára. Így a követet, most már Viharvárad eljáró képviselőjét visszaküldte a Lángoló Sztyeppékhez (Burning Steppes) Maxvell marsallhoz, hiszen ezt a hírt vele is közölni kell.

Maxvell Marsall azonban csak nevetett a követen. Hiszen már annyi képviselőt küldött ide Viharvárad, azonban mégsem léptek előre egy szemernyit sem. Bár már rengeteg fontos információt összegyűjtöttek a Feketeszikla veszélyre vonatkozólag, sajnos, amióta elveszítették parancsnokukat, Windsor marsallt, azóta az információk is elvesztek. Talán Rongyos John (Ragged John) az, aki tudhat valamit, hiszen ő ott volt Windsor mellett, amikor egy Feketeszikla ork portya megtámadta őket. Így a követ felkereste a szemmel láthatóan illuminált állapotban lévő Rongyos John-t.

– Mit akarsz tőlem?

– Hivatalos dolgokat, John. Szükségem van némi információra Windsor marsallal kapcsolatban. Meséld el az utolsó alkalmat, amikor láttad.

– Windsor különösen harapós volt aznap – és hidd el nekem, hogy Windsor vonatkozásában ez már jó teljesítmény volt. Folyamatosan azt mondogatta, hogy „valami rosszat érez”. Hát, nem viccelt! Éppen a Feketeszikla-hegység közepén jártunk, amikor azok a mocskos állatok megtámadtak. Persze, hogy az orkokról beszélek. Figyelsz rám egyáltalán? Csak a röfögést és a fémek csengését lehetett hallani, ahogy lerohantak minket.

– Akkor mit csináltál?

– Ötven orkkal szemben? Nem vagyok bolond. Az apim mindig azt mondta, hogy „a hiteltelenség a legjobb tulajdonsága egy szájhősnek”, vagy valami ilyesmit, és tudtam, hogy ez mit jelent.

– Kezdesz bosszantani, törp. Nem érdekel semmi a szájhősködéseddel, az apiddal, vagy bármi fajta hiteltelenséggel kapcsolatban.

– Rendben van. Akárhogy is, úgymond meghúzódtam az árnyékban. Ez azér’ annyira nem tett jót Windsornak, tekintve, hogy már mennyire félbolond volt addigra. Elkezdte körbeforgatni az Ironfoe-t, és őrült ember módjára ordítozott az orkokra.

– Ironfoe-t?

– Ja. Nem hallottál még Ironfoe-ról? A legendás ork-ölő pörölyről? Ja, ja, hát ez vót az öreg Windsor pörölye. Azt mondta, hogy maga Franclorn Kovácsmester készítette az ő ük-ük-ükapijának. A Franclorn Kovácsmester. Ő volt a Sötétvas törpök kőből épült architek… építési cuccának felelőse. Azt is mondta, hogy a pörölynek van egy ikertestvére, amelyet Franclorn magának megtartott. Ezt Ironfelnek, vagy valami ilyesminek hívják.

– Érdekes… folytasd, John.

– Hol is tartottam? Ó, igen, ott, hogy az orkok lerohanták Windsort, és Windsor mit csinált?

– Hát ő egy lépést sem tett. Egyenesen állt, ahogy egyszerre tizen is rárontottak. Én csak az Ironfoe izzását láttam és rengeteg vért. Ez így ment órákon, talán napokon át. Nem emlékszem. Akárhogy is, VÉGÜL befejeződött.

– Szóval így halt meg Windsor…

– Meghalt? Bolond vagy? Már elnézést! Windsor semmilyen ötven orktól nem halt volna meg. Olyan biztosan, ahogy a thelsamari véres hurka a legfinomabb étel a világon, állt ott: ork testdarabkák borították tetőtől talpig, átitatva körülbelül tizennyolc rétegnyi vérrel, de kétségtelenül élt… és nagyon, nagyon mérges volt.

– Akkor hogy halt meg?

– Miért mondod azt, hogy meghalt? Ki mondta, hogy meghalt? Én soha nem mondtam, hogy meghalt. Csak eltűnt. Nézd, nyilvánvalóan belekeveredtünk valami nagy, orkok a Sötétvas törpök elleni csatába. Az orkok, amilyen mocskos, nyomorult tuskók, már korán kijöhettek, hogy felállítsanak néhány csapdát és más ördögi dolgot, amelyet úgyse értenél.

– Oké, akkor hol az ördögben van? Várj egy percet! Te részeg vagy?

– A törpök nem részegednek le. Csak egy kicsit becsiccsentettem. Egyébként Windsor? Azt hiszem, valahol a Feketeszikla Mélységben (Blackrock Dephts) van. Neked, alulművelt embernek, ez a Sötétvas törpök városa.

– MIÉRT van a Feketeszikla Mélységben?

– Csak lassan a testtel! Épp most próbálom elmondani. Szóval ott állt, egyenesen, körbevéve azzal a sok vérrel és húscafattal, amikor kik bukkantak fel? A Sötétvas törpök! Hallod, amit mondok? Nos, a Sötétvas törpök egy kicsit csalafintábbak, mint azok a Feketeszikla orkok. Ők már felkészülve jöttek. A felkészült alatt azt értem, hogy 300-an voltak.

– 300-an? Szóval a Sötétvas törpök ölték meg és vetették a mélybe?

– Ha nem ismernélek jobban, azt gondolnám, hogy te is egyike vagy azoknak a „különleges” népeknek. Akiket troggoknak hívunk. Windsor nem hadakozott a Sötétvas törpökkel, hiszen az ük-ük-ükapijának a legjobb barátja egy Sötétvas törp volt. Valószínűleg ezért sem ölték meg őt a Sötétvas törpök, amikor meglátták.

– Ááá, … Ironfoe.

– Na végre! Tedd pár ujjad a füledhez, és az agyad máris ötször olyan gyorsan fog forogni, csak félek, hogy ki is fog folyni. Szóval a Sötétvas törpök megkegyelmeztek az életének, és fogolyként vitték el magukkal. A vezetőjük, valami fontoskodó alak magához vette Ironfoe-t. És ez vót az uccsó alkalom, hogy láttam az öreg Windsort.

– Köszönöm, Rongyos John. A történeted nagyon informatív és felemelő volt.

A kapott információ birtokában Maxvell marsall úgy döntött, hogy egy csapat hősnek be kell mennie Feketeszikla Mélységbe, hogy megkereshessék Windsort. A bátor csapat meg is találta Windsort, akit fogolyként tartottak fogva a Sötétvas törpök. Windsor közölte a csapattal, hogy Bolvar egy hatalmas marha, hiszen az általa kért bizonyíték ott van a szeme előtt. Azonban a bizonyítékai és az adatai megsemmisültek, és az ő szavának nem fog hinni Bolvar, így nincs remény, az ő kiszabadításának sincs értelme. A visszaérkező hősök története elkeserítette Maxvellt, hogy egy újabb kiváló és nemes harcos lépett az őrület útjára. Úgy tűnt, hogy ezzel zsákutcába jutottak…

Csakhogy, miközben a Feketeszikla Mélységben próbáltak a hősök eljutni Windsorhoz, az egyik őr zsebéből egy apró cetli hullott ki. A rajta lévő szöveget ugyan nehezen lehetett olvasni, de néhány szó kivehető volt:

… édes irónia…

… a szétesett Szövetség elbukása…

… ha nem lett volna General Angerforge igyekezete, talán soha nem fedeztük volna fel a mintát a kódtöréshez…

… Argelmach már majdnem végzett Windsor üzenetének dekódolásával. A mi urunk hamarosan felkel a mélyből és elpusztít mindent, ami marad…

– Dagran Thaurissan Császár

Miután a többi hős elment jelenteni Maxvellnek, hogy Windsor nem tud segíteni, az az ifjú, aki megtalálta a cetlit, óvatosan odament a marsallhoz megmutatni a felfedezését. Windsor szerint így talán van még remény, hiszen úgy tűnik, hogy az általa összegyűjtött információt két Sötétvas tartja magánál: az egyik General Angerforge, a másik Argelmach, a gólemúr.

Az ő legyőzésükkel vissza lehetne szerezni a kívánt bizonyítékokat.

Így a Szövetség bátor hősei még beljebb nyomultak Feketeszikla Mélységben, hogy legyőzzék a Manufaktúrában járkáló Argelmachot, valamint a Nyugati Helyőrségben állomásozó General Angerforge-t. Megölésük után átkutatták a zsebeiket és meg is találták náluk Windsor elveszett információit. A letargiájából immár újjáéledt Windsor nem akart tovább börtönében maradni: a hősökkel együtt ő is elhagyta a Mélységet, hogy minél előbb Viharváradba mehessen. Maxvell tájékoztatása szerint szabadítóival ott akar találkozni, és szembe akar szállni a bizonyítékok birtokában Bolvarral és… Lady Prestorral.

Reginald Windsor a kapuban várta a hősöket. Elmondása szerint gyorsan kell cselekedni, hiszen semmi kétség, Lady Prestor valójában nem más, mint Onyxia, Halálszárny (Deathwing) lánya, az Orom (Spire) diktátorának, Nefariannak az ikertestvére. Így is túl sok időt veszített Viharvárad már, hiszen valószínűleg Bolvart is a bábujaként mozgatta mindezen idő alatt, amíg Varian Wrynn király távol volt otthonától.

Ahogy Reginald és segítő csapata feltűnt a bejáratnál, Lady Katrana Prestor máris kiáltott a város őreinek:

– Öljétek meg! Öljétek meg ezt a semmirekellő bűnözőt és társait!

A kapuban álló tábornok, Marcus Jonathan először finoman próbálta visszafordítani őket:

– Reginald, te is tudod, hogy nem engedhetlek be.

– Azt kell tenned, amit jónak gondolsz – válaszolta Windsor. – Együtt szolgáltunk Turalyon alatt. Ő tett minket azokká a férfiakká, akik ma vagyunk. Tévedett vajon velem kapcsolatban? Valóban azt hiszed, hogy az a szándékom, hogy ártsak a Szövetségnek? Meggyaláznám hőseinket? Az, hogy feltartasz, nem a jó döntés, Marcus – folytatta.

Marcus gondolkodóba esett a hallottaktól.

– Szégyellem magam, öreg barátom. Nem tudom, hogy eddig mit tettem. Nem te vagy az, aki szégyent hoznál a legendák hőseire, hanem én. Én és a többi korrupt politikus. Akik az életünket üres ígéretekkel, vég nélküli hazugságokkal töltik meg. Mi hoztunk szégyent az őseinkre. Szégyent azokra, akiket elvesztettünk… bocsáss meg nekem, Reginald.

Reginald Windsor meghatódott:

– Drága barátom, te megtisztelted őket éber figyelmeddel. Rendíthetetlen vagy hűségedben. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ha kell, meghoznád ugyanazt a nagy áldozatot a népedért, amelyet bármely hősünk meghozott. És most, itt az ideje, hogy a Lady uralkodásának véget vessünk, Marcus. Lépj hátrább, barátom.

Marcus Jonathan Generális hátrább lépett, hogy utat engedjen barátjának és csapatának.

– Álljatok hátrább! Nem látjátok, hogy hősök járnak közöttünk? Engedjétek át őket. Reginald Windsornak nem eshet baja, sértetlenül mehet keresztül – kiáltotta az őröknek.

Utoljára még odaszólt barátjának: – Menj, Reginald. A Fény vezesse kezedet!

Windsor a hősökkel együtt immár sértetlenül haladhatott tova. Amerre mentek, a katonák éltették őket és vigyáztak rájuk:

– A Fény legyen Önnel, Uram!

– Csak porszemek vagyunk az Ön lába nyomában…

– Utat nekik!

– Egy elő legenda…

Mielőtt azonban beléptek volna az erődbe, Windsor megállt és társaihoz fordult:

– Csak bátran, barátaim. A hüllők mindig vadul csapkodnak. Ezt teszi a kétségbeesés. A sárkány egy udvari álca mögött rejtőzik. A táblák feltárják, hogy ki is ő valójában… Ha az, amit láttam, igaz, akkor én nem élem túl ezt a csatát, barátaim. Nektek kell befejezni azt, amit én elkezdtem. Készen álltok rá?

– Készen állunk! – kiáltották a hősök. – Vessünk véget a színjátéknak!

Windsor bólintott, így beléptek a hallba. Mielőtt még Lady Katrana Prestor észrevehette volna őket, a marsall odaosont az ifjú királyhoz, Anduinhoz.

– Felséged fusson, ameddig bír. A hölgy ugyanis nem az, akinek látszik…

A mellettük álló Bolvar is odasúgta: – A biztonsági csarnokba menjen felséged.

A fiatal Anduin Wrynn a biztonsági csarnokhoz futott és eltűnt mögötte.

Miután más nem maradt a közelbe, Reginald Windsor a közelben álló hölgyhöz lépett:

– A színjátéknak vége, Lady Prestor. Vagy inkább szólítsam az igazi nevén… Onyxia…

Lady Katrana Prestor azonban csak nevetett:

– Bebörtönöztetlek és megkínoztatlak hazaárulásért, Windsor. Örömmel fogom nézni, ahogy meghozzák a bűnösségedet megállapító ítéletet, amellyel kötél általi halálra ítélnek… És amikor erőtlen tested az akasztófán himbálózik, boldogan gondolok arra, hogy egy újabb őrültet küldtünk a halálba. Végülis milyen bizonyítékaid vannak? Vagy azt vártad, hogy csak idejösz, egy nemesre rámutatsz és sértetlenül távozhatsz?

– Nem menekülsz meg a végzetedtől, Onyxia. Mindez előre meg volt írva – Karazhan hatalmas csarnokaiból egy látomás formájában.

A Sötétvas törpök úgy gondolták, hogy azokat a táblákat kódolták, ezért dekódolni kell őket – folytatta Windsor. – Azonban ez nem valamilyen kód volt, hanem az ősi sárkányok nyelve. Hallgass, sárkány. Hagyjuk, hogy az igazság kisugározzon ezeken a csarnokokon keresztül.

Ezzel Windsor elkezdte olvasni a táblák tartalmát. Ismeretlen, soha nem hallott hangok visszhangoztak a jelenlévők elméjében. Bolvar Fordragon Főúr zihált. A hangok hatására azonban Prestor levetette álarcát és felfedte valós személyiségét… Lady Onyxiát.

– Különös – szólat meg a sárkány. – Windsor, és ebben a látomásban te túléled mindezt? Csak azért kérdezlek, mert csak egy dolog van, amit tehetek, és amit tenni fogok, az a te halálod lesz. Itt és most.

Az időközben felocsúdott Bolvar Fordragon így kiáltott a hősöknek:

– Sárkány a trónteremben! Őrök! Őrök! Öljétek meg a szörnyet!

– Ne engedjétek megszökni! – kiáltotta Windsor.

Azonban már késő volt. Miután halálos sebet ejtett Windsoron, Onyxia elteleportált Viharváradból. A Királyi Gárda tagjai lassan kezdtek felocsódni a bűvöletből. Bolvar medálja pedig a harc hevében összetört. A csata végeztével Bolvar és a hősök a földön fekvő és még lélegző Windsorhoz rohantak. A főúr a haldokló mellett sírt:

– Reginald… én… én nagyon sajnálom.

– Bol… Bolvar… a medál… használd.

Ezek voltak a bátor és nagyszerű katona utolsó szavai.

Bolvar az összetört medálra nézett:

– A benne lévő varázslatot újra kell gyújtani. A sárkány szemének egybe kell forrnia. Windsor önfeláldozása felszabadította királyságunkat, de Onyxia és az ő fajtájának fenyegetése továbbra is fennmaradt. Ez a medál tartotta foglyul a testemet és az elmémet. Ugyanakkor ez biztosított nekem belépést Onyxia saját elméjébe – a titkaiba. Habár a látomások most már elég zavarosak, azért egy-két dologra emlékszem. Ahhoz, hogy egy új kulcsot csináljatok, szükségetek lesz egy másik sárkányfajra is, aki hajlandó nektek segíteni, mivel az ő vére is kelleni fog hozzá.

A hősök elhatározták, hogy folytatják a rájuk bízott küldetést. Reginald Windsor halála nem maradhat bosszú és értelem nélkül! Azonban olyan sárkányt találni, aki szóba áll velük, meglehetősen nehéz vállalkozásnak tűnt Azerothon. Egy ilyen sárkányt mégis ismertek. Winterspringben élt egy nemes elf nő, akiről az a hír járta, hogy ő valójában a kék sárkánynemzetség védője, és szívesen élt a halandók között, hogy tanulmányozhassa társadalmaikat. Ezt a nőt Haleh-nek hívták.

A hősök fel is kutatták őt Winterspringben, és igazuk volt: Haleh egy kék sárkány volt, aki örömmel segített nekik abban, hogy legyőzhessék a feketesárkányok anyakirálynőjét, Onyxiát. Elmondta, hogy valójában egy erős fekete sárkány vérére van szükségük, hogy a medált megjavítsák. Ő egy ilyet ismert, Drakkisath Tábornokot, aki Nefarian sárkányseregének vezetője volt, és Feketeszikla Oromban élt. Az ő megölésével és vérével végre helyreállítható volt a Sárkánytűz Amulet, amely egyben a kulcsot jelentett Onyxia fekhelyéhez a Porlepte-mocsárban (Dustwallow Marsh).

Onyxia végső legyőzése azonban már egy másik történet volt.

Add hozzá kedvenceidhez